Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

3. füzet - Philipp István: Az árvízvédelmi földművek viselkedése

476 Philipp István A hullámok méretének meghatározására rendelkezésre áll műszer és matematikai képlet, de az árvédelmi töltések méretezésénél ma már nem fordítanak különösebb gondot a hullámverés elleni védelemre, csupán a tapasztalat szerint jól bevált 1:3-as rézsűhajlást írják elő, továbbá ahol ezt az előtér mérete (medertől való távolság) lehetővé teszi, megfelelő - korszerű — hullámvédő erdősáv telepítésével védik a töltést az elhabolás ellen. Ha a körülmények szükségessé teszik, rézsűburkolattal védik a töltést (pl. ha belsőségnek a mederközeli beépítettsége nem teszi lehetővé a lapos rézsű és a hullámvédő erdő kialakítását). A töltésbe beépített és az altalaj anyagával semmiféle követelményt nem támasztottak. Később a szerves szennyezettségű felső, gyökérzettel átszőtt talajréteget eltávolították, de egyéb megkötöttség nem volt. A fejlődés során aztán már megkülönböztették a jobb, illetve a kevéssé jó vízáteresztő-képességű anyagokat, és ezek beépítési helyét is megszabták, de eltérő módon. Volt idő, amikor ú.n. „nyomópadkát" építettek a töltés mentett oldalán az erősen szivárgó töltésből a mentett oldalfalon a szivárgás megakadályozására. A nyomópadkával szerzett rossz tapasztalatok alapján a vízáteresztő anyagot a mentett oldali, a jobb vízzáró anyagot a vízoldali erősítéseknél építették be. Egy időben hasonló meggondolás alapján a töltéserősítések a vízoldalra kerültek azzal a meggondolással, hogy a jobb tömörítési módszerek miatt a vízzáró képessége mindenképpen nagyobb lesz az újonnan beépített szelvényrésznek. A beépítendő földanyagot és annak beépítési helyét is megválasztják az utóbbi fél— háromnegyed évszázad óta, tehát szükség esetén távolabbi anyaggödörből „távszállítással" (kordéval, szekérrel) építik be a megfelelő földanyagot. Az új töltésrész alapja alá eső és az anyaggödröt fedő talaj felső rétegét (gyep, humuszos, gyökeres réteg) eltávolítják a régi töltést fedő gyeptakaróval együtt. A töltés hosszával párhuzamos barázdákat készítenek az alap alatt, a régi töltéskoronán is, valamint belépcsözik a régi töltés rézsűt. A behordott anyagot vékony rétegben elteritik, a benne lévő gyökereket kézzel kiszedik, majd kézi döngöléssel és a szállítóeszközök más-más nyomvonalon járatásával tömörítik. A kész töltéstestet a félretett humusszal takarják, és sűrű fükeverékkel füvesítik. Régi időkben a gátőrök — rendszerint maguk is kubikusból lett, gyakorlati földismerettel, hivatástudattal rendelkező emberek — voltak a gátépítés legéberebb ellenőrei, hisz „maguknak" építették a gátakat, árvízkor nekik kellett helytállni a gáton. Ismerték a korábbi töltésszelvények árvízkori „viselkedését", ezért minden fűvarnyi földet egy jó gátőr a fejlesztett szelvény megfelelő helyére irányította, és ellenőrizte annak helyes beépítését (rétegvastagság, rétegdőlés, gyökértelenítés, tömörítés, stb.). A korszerű nagyüzemi építés ezt a lehetőséget megszüntette. A nagytömegű gépesített építés szakszerű laboratóriumi ellenőrzés mellett történt, de az új szelvényrészeknek az egész szelvény viselkedésére gyakorolt hatásával nem foglalkoztak (Hernády 1969). Az árvízvédelmi töltések anyagainak az alábbi követelményeket kell kielégítenie (Tápay—Szalay 1957): — vízzáróság, - térfogat állandóság,