Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

Gondolatok a vízminőségi célállapot és termelhetöség meghatározásáról 319 tett kibocsátási koncentráció érték). Már ez is azonnal súlyos hibák forrása. A kibocsátási koncentráció érték ugyanis nem fejez ki semmi mást, mint (például a technológiából következő) hígítási arányt, ami könnyen változtatható (például a befogadóból a szennyezőforrás felett kivett tisztább vízzel; élnek is vele a szennyezők). A szakmailag indokoltabb fajlagos terhelés határérték (egy före vagy termék egységre vetített fajlagos anyagáram; pl. kg/nap/fő, kg/nap/termék-tonna, stb.) az alkalmazás — kiszámítás - bonyolultabb volta miatt nem terjedt el. A másik alapelv a befogadó terhelhetőségét veszi (elvileg) figyelembe, azáltal, hogy a befogadó hozama vagy térfogata (hígító képessége) és sérülékenysége (ökológiai, vagy vízhasználati értéke) vagy a szennyezőforrás jellege (speciális szennyezői) szerint területi kategóriákat, érzékenységi kategóriákat, helyszín-vagy akár forrásspecifikus határértékeket állapítanak meg (ismét csak a koncentrációra). Ekkor azonban még nem beszéltünk a nem-pontszerű szennyezőanyag kibocsátások szabályozásáról, korlátozásáról, holott ezek a források adják sokszor - sok helyen és sok paraméter tekintetében — a terhelés nagyobbik részét. Itt már szinte teljes a hiány és a megalapozatlanság (ahol egyáltalán van ilyen szabályozás; mint például az EU nitrát direktívája). Néhány kiválasztott, területileg alkalmazott szennyezőanyagra vonatkoznak a tapasztalati úton megadott fajlagos alkalmazási ráták határértékei és az ellenőrzési módok. (Például mindjárt a foszforra nincs ilyen direktíva, bár Európa vizeiben—és így nálunk is — sokszor foszfor az eutrofizálódási folyamatot korlátozó komponens és a nitrát pedig nem limitál a kékalgák nitrogén kötő képessége miatt). Mielőtt a tanulságot és a tennivalókat levonnánk ebből a fenti (koránt sem rózsás) helyzetelemzésből, a jelen feladat vonatkozásában, tegyünk egy gondolati kísérletet arra, hogy milyen is lenne a tudományos alapokon nyugvó korrekt célállapot és terhelhetőség megállapítás. A szakmailag korrekt módszert összevont emissziós-immissziós szabályozásnak nevezhetjük. A megoldás (némileg leegyszerűsítve) az alábbi sorrendet kellene kövesse: — Az adott térség (ami alatt mindig és szükségszerűen a vízgyűjtőt és a vízrendszert kell érteni) részletes, a rutinszerű monitoringon túlnyúló, hidrológiai, hidraulikai, emissziós és immissziós helyszíni mérések, valamint ökológiai felmérés-értékelés, alapján (és a távlati fejlesztési tervek figyelembevételével) megállapítják a vizsgálandó szennyező paramétereket és azok szabályozandó forrásait. - Fenti paraméterekre és az adott vízrendszerre elkészítik és kalibrálják (mérési adatok alapján hitelesítik) a vízminőségi modellt, ami leírja a források és a befogadó állapota közötti kapcsolatot a kiválasztott szennyezöanyagokra. - Megállapítják az emissziós határértékeket (fajlagos anyagáramra és nem pedig koncentrációra) — ami mindenkire kötelező (bármi is a következő lépések eredménye). Itt érvényesülnek az egyenjogúság elvei és a korábbi nemzeti és nemzetközi szabványok (azok Jónak minősülő" része). — Megállapítják az szennyezőanyagok, az adott vízhasználatok és a vízi ökoszisztéma ismeretében az immissziós határértékeket (és azok esetleges térbeli és időbeli változását, például szezonális szigorítását).