Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

318 Jolánkai G.-Bíró I. pontjai szerint tekinti át a vízminőségi modellek által kínált lehetőségeket. Jolánkai (1979) is feltáija a kapcsolatot az elméleti alapok és a gyakorlati számítási, alkalmazási lehetőségek között. Ezt követően szinte megállt, mind az elmélet mind a gyakorlat. Kivételt talán csak a nemzetközi Balaton eutrofizálódási projekt jelentett, (Somlyódy-van Straaten 1986) ahol a modellezés már-már elérte a tervezést segítő szintet. Később, az álló helyzetből csak egy-egy kiugrás volt az is csak inkább nemzetközi szinten, például a Rajna rehabilitációs program kapcsán, ahol magyar kutatók készítették a nem-pontszerü szennyezések vízgyűjtő modelljét (Jolánkai—Bíró-Szász 1993). Milyen hasznos is lett volna a katasztrofális cianid szennyezés idején, ha a balesetszerü szennyezésből származó szennyezőanyag hullám terjedésének előrejelzésére készített DYNDIS nevü magyar modell (Jolánkai—Bíró 1989), amely kísérleti szinten éppen a felső Tisza vízrendszerére készült, ténylegesen kalibrálva akkor és ott működött volna. A befogadó vizek minőségi állapotát meghatározó terhelhetőséget csak és egyedül az ok-okozati kapcsolatok számszerűsítésével lehet megállapítani. Itt az ok a szenynyezés (a pontszerű és nem-pontszerü szennyezőforrások által kibocsátott terhelés), míg az okozat a vízminőségi állapot a befogadóban (amint az térben és időben változik). Miután az okok (a szennyezőforrások) számosak és az okozatot (a vízminőségi állapotot) nagyszámú szállítási (transzport) és átalakulási (transzformációs) folyamat befolyásolja, így a kapcsolat egyedül az adott térségnek megfelelően kialakított vízminőségi modell jelentheti. Egyszerű számítással csak nagyon egyszerű esetek kezelhetők és ekkor is csak erősen elnagyolt módon. Ebből az is következik, hogy nem lehet sem a vízminőségi célállapotot, sem az ezt kiváltó-befolyásoló terhelhetőséget az adott vízrendszerre (és szennyezöforrásaira) készített vízminőségi modell nélkül megállapítani. Helyesebben a vízminőségi célállapotot (talán) még lehetne, csak az azt meghatározó terhelhetőséget nem. Ezt a világ szinten is akut problémát át kell hidalni és át is hidalják (nem oldják meg csak jól-rosszul áthidalják). Az áthidalás módszerei: — Megadják a vízminőségi „célállapotot" a befogadóra vonatkozó immissziós határértékekkel (nemzeti és nemzetközi szabványokkal). Ebben (jól—rosszul) figyelembe veszik az emberi vízhasználatok és a vízi élővilág igényeit (az utóbbit inkább rosszul, többnyire csak általánosan elvekben). Ez a szennyezőanyag komponensenként (és többnyire vízhasználatonként is) megadott, általában többosztályos, bonyolult határérték rendszer annyira jó, amennyire megalapozott és részletes élettani, orvosi, stb. kísérletek állnak mögötte. A nagyon sok kívánnivaló mellett is ezek a határérték rendszerek még mindig jobbak, mint az „okokra, okozókra" vonatkozó emissziós határértékek. Itt a fő probléma inkább az, hogy évente több ezer (kb. 5—8 ezer) új vegyszert „találnak fel" a világon, amelyek többsége megtalálhatja az utat a befogadó vizekig. Ezekkel sehogyan sem tud lépést tartani a minősítés (élettani vizsgálatok, elemzések, állatkísérletek stb.) hosszadalmas folyamata. - Megadják a kibocsátási határértékeket (emissziós szabványokat). Ebben, a fenti okfejtés miatt csak rosszul (elméletileg nem indokolhatóan), tapasztalati alapon járhatnak el, hiszen nem ismerik az ok-okozati kapcsolatot. Az egyik vezérelv az egyenjogúság alapelvéből következő általános érvényesség (rögzí-