Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)
2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók
314 Török Imre György területek vízgazdálkodási kérdéseinek szabályozására és előírásai alapján a román fél számára kötelességként szabta a mezöhegyei cukorgyár vízellátást, ugyanakkor a magyar fél számára belvizek természetes fogadását. Létrejöttek a magyar román határvízi egyezmények, melyek keretében meghatározásra kerültek a kötelezően fogadandó vízhozamok és az ellenszolgáltatások rendszere, valamint a vízszolgáltatási kötelezettség. A második világháború után felújításra kerültek a számunkra sokkal kedvezőtlenebb párizsi békeszerződés alapján a magyar—román vízügyi egyezmények. Hamarosan az 1950-es években a nagy belvizek után a román fél kezdeményezte Magyarország felé a Száraz-éren és a többi időszakos vízfolyáson való belvízhozamok fogadásának emelését. Ezidőtájt saját belvízgondjainkból fakadóan a fejlesztési és politikai megfontolások olyan választ sugalltak, amely alapján a magyar kormányzat a határszelvényben való vízhozam fogadási kötelezettség növelésének feltételeként román féltől a magyar területi fejlesztésekhez hozzájárulást igényelt. Ez elől Románia elzárkózott és a határ mentén megépítette az ún. kollektor csatorna rendszert, ezáltal függetlenítve magát a természetes magyarországi vízfogadástól, egyúttal visszafejlesztette a száraz időszakokban való természetes vízátvezetést is. Megjegyzem ez a műszaki rendszer átalakítás kétélünek minősíthető. Egyrészt mondhatjuk azt, hogy mesterségesen korlátozódott a szabad vízátvezetés, ugyanakkor mérséklődött a határszelvényben a szennyezett vizek átvezetése is. Az 1960-1970-es években ugyanis a határ menti térségek nagyarányú kemizált mezőgazdasága és iparosítása miatt, valamint a szénhidrogén bányászat miatt nagy kiterjedésű, roncsolt területek keletkeztek, amelyekről szennyezett víz átvezetés veszélye állt fenn. így talán jobb számunkra, hogy bár csökkent a vízátvezetés, de szennyezett vizek sem érkeztek a térségbe. Talán új fejezet a térség és a vízrendszer történetében az az időszak, amelyik az 1970-es 1980-as évek időszakában kezdődött és részben az ivóvízellátás, részben pedig a mezőgazdasági vízhasznosítás, de legalább ugyanilyen dinamikával a természetvédelem, mint követelmény által vezéreltetett. Különösen a mezőhegyesi térség öntözés fejlesztése és a Száraz-ér mentén lévő természeti értékek vízpótlása lett egyre inkább hangsúlyos. Megépült az apátfalva-mezőhegyesi öntözőrendszer. A mezőhegyesi cukorgyár vízellátása mellett létrejött a mezőhegyesi ménesbirtok öntözésfejlesztésére magyar-román vízszolgáltatási szerződés. Emellett azonban a Maros-hordalékkúp felszín alatti vízbázisának védelmére bizonyos szigorító intézkedések is érvénybe léptek, mivel a térségben található jó minőségű felszín alatti vízkészlet távolabbi Békés megyei településekre, ivóvíz céljára lett tartalékolva és felhasználva a korábbi magas arzén koncentrációjú vízbázisok kiváltása érdekében. Az a sajátos helyzet állt elő, hogy a Maros-hordalékkúpon élő lakosság nem használhatja a települései alatt lévő vízbázist öntözésre, mert azt távolabbi települések (Békéscsaba, Orosháza stb.) ivóvízellátás céljából használják, így felszíni vízpótlásról kellene gondoskodni. Egyre fokozódott az a feszültség, az az ellentét, amely a Száraz-ér völgyeletében élők és gazdálkodók, valamint a Maros-hordalékkúp vízkészletét használók (döntően távolabbi települések) között alakult ki. Hogyan lehet ezt a feszültséget feloldani? A mögöttünk álló 10 esztendőben személyesen is éreztem azt a nyomást, amely a Száraz-érrel kapcsolatos elégedetlenség miatt alapvetően a müveket kezelő vízügyi
