Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

2. füzet - Rövidebb tanulmányok, közlemények, beszámolók

312 Török Imre György Paulis, vagy más néven Opálosnál kiágazódó időszakos folyócska végül is valóban száraz érré vált és már a múlt század végén is csak rendkívüli csapadékos időszakban saját kis vízgyűjtőjéről hozott vizeket az Alföldre. A térség lakosságának már azidőtájt szembe kellett nézni azzal a természeti tényezővel, melyet napjainkban is tapasztalhatunk, hogy száraz és vizes időszakok váltogatják egymást és noha éveken keresztül a vizek bőségével van a gondunk, mégis igen gyakran a vizek kártételei ellen kell küzdenünk. Bizony sokkal tovább tart az az időszak, amikor a vízhiány teszi úgyszólván lehetetlenné a megélhetést, a gazdálkodást, kipusztítva a természetes élővilágot is. Mondhatjuk, hogy az árvízvédelmi és folyószabályozási munkálatok sikeresek voltak a múlt század második felében, egyre biztonságosabban éltek az emberek a mentesített ártéren, bár időről-időre belvízgondokkal kellett megküzdeni, de a régi vízhálózat nyomán a belvízelvezető rendszerek kiépítése is megkezdődött és hamarosan az erek az időszakos vízfolyások zsilipekkel szabályozott belvízcsatornákká váltak. Nem segített azonban ez a vízhiányos időszakok idején. A térségben, ahol most a Száraz-érrel foglalkozunk, már a XIX. század elején komoly mezőgazdasági termelés folyt. Létezett a mezőhegyesi ménesbirtok, melyet Csekonics báró javaslatára II. József császár alapított, és számos nagybirtokon a nagyszerű talaj adottságok következtében nemcsak kültetjes, hanem belterjes gazdálkodás is folyt. Vízbiztonságos gazdálkodás igénye merült fel és különböző tervek születtek a vízpótlásra. Nagyon érdekesnek mondható, hogy már abban az időben, mintegy 150 évvel ezelőtt mindenki a felszíni vízpótlás lehetőségeit igyekezett keresni. Tudjuk nagyon jól, hogy a műszaki fejlődés mintegy 100-120 évvel ezelőtt tette lehetővé a mélyfúrású kutakból való vízszerzést, tehát a Száraz-eret érintő térségben ez a gondolat még 150 évvel ezelőtt nem igen merült fel. Ebben a térségben pedig közismert, hogy igen bőséges és jó minőségű vízkészlet áll rendelkezésre, amelyet ma már a Mara.v-hordalékkúp felszín alatti vízbázisának nevezzük. Akkor még ez a vízbázis nem volt számításba vehető a települési lakosság ivóvíz ellátása szempontjából sem, még kevésbé az egyéb célú elsősorban mezőgazdasági célú vízpótlás szempontjából. Meg kell jegyezni, hogy ennek nem csak a műszaki ismeretek hiánya volt az oka, hanem az az egyszerű tény, hogy ezidőtájt a felszíni vizek szennyeződésmentesek és ivóvíz ellátásra is ugyanolyan alkalmasak voltak, mint bármiféle vízhasználatra. A Száraz-eret elsősorban vízpótlási célzattal szabályozták. A XIX. század utolsó évtizedében igen korszerű, mai értelemben is helytálló gondolkodásmóddal alakították ki a Száraz-ér mai napig is működő rendszerét, tudni illik Aradtól a mostani magyarországi torkolati szakaszáig. Ennek a szabályozásnak a Száraz-éri Belvízszabályozó Társulat volt a gazdája. Érdekeltségi alapon működött és nem csak a parti birtokosok, a belvizek által veszélyeztetett gazdaságok fizették úgymond a révészt, hanem a hasznot élvező gazdaságok és az állam is, amely egyharmad arányban támogatta a fejlesztési és a karbantartási munkálatokat. Az időtájban készített tervek elsősorban az Arad— Battonya-szakasz korrekt belvízlevezető és vízpótló csatorna jelleggel való kiépítésére irányultak. Ehhez kapcsolódott a battonya--mezőhegyesi ág, az úgynevezett cukorgyári tápcsatorna, melyet más névvel Élővíznek hívnak, kiépítése, majd tovább Mezőhegyestől Nagylakig az Élővíz-csatorna megépítése.