Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)
3-4. szám - Simonffy Zoltán: A hazai vízigények és vízkészletek stratégiai szempontjai
A hazai vízigények és vízkészletek áttekintése stratégiai szempontból 451 „védekezésen" alapuló kezelésén át, a környezet, jó állapotának" fenntartásáig, figyelembe véve a gazdaságossági szempontokat is. A nem-pontszerü szennyezések egyre fontosabbá válása és az ökológiai/természetvédelmi igények megjelenése mára egyértelműen bizonyította, hogy ezeket a tényezőket és szempontokat valahogyan okosan, „integráltan" kellene kezelnünk, oly módon, hogy a „fenntarthatóság" kiterjedjen a gazdálkodásra és finanszírozásra is. A hagyományos megfogalmazások szerint a vízkészlet-gazdálkodás a vízgazdálkodás azon szakágazata, amelynek célja a vízkészletek és a társadalom vízigényeinek számbavétele, ezek összehangolása, egyrészt a vízkészletek természetes — időbeli és térbeli — eloszlásának módosításával és minőségének óvásával, másrészt a vízigények alakulásának tervszerű irányításával. Mindez tudományos, műszaki, gazdasági, jogi, igazgatási tevékenységeket foglal magában (Vízkészlet-gazdálkodás értelmező szótár, 1968). A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény már általánosabban fogalmaz: „A vízkészlet-gazdálkodás azoknak a tevékenységeknek az összessége, amelyeknek a célja a vizek használatára irányuló igények kielégítése oly módon, hogy ennek következtében a vizek állapotában visszafordíthatatlan változás ne következzék be, és a vízkészlethez való hozzáférés lehetősége ne csökkenjen." A környezeti szemléletű, vízháztartási alapokon nyugvó vízkészlet-gazdálkodás a társadalmilag elfogadott és közgazdaságilag megalapozott vízigények kielégítését, vagyis a vízkészletek komplex hasznosítását azzal a feltétellel valósítja meg, hogy a vizek „jó állapota" hosszú távon biztosítható legyen, ami terhelhetőségi előírásokon és határértékeken, illetve az állapotjellemzőkre vonatkozó korlátokon keresztül jut kifejezésre, és magába foglalja a vízbázisvédelem célkitűzéseit is. Az ezredfordulóra a gazdasági-társadalmi változások következményeként (a víz árának növekedése, a mezőgazdaság és az ipar termelésének csökkenése, szerkezetének átalakulása) jelentősen csökkent hazánkban a vízfogyasztás és a szennyezőanyagkibocsátás (Somlyódy-Hock 2000). Ugyanakkor - úgy tűnik — véget ért az 1980-as évek elején kezdődött aszályos periódus, és ismét nőttek a vízhasználatok utánpótlódási forrásai. A vízhiánnyal kapcsolatos problémák száma csökkent javult a vízminőség. Feladataink elsősorban annak a feltételrendszernek a megteremtésében jelentkeznek, ami megakadályozza, hogy az ismét fejlődőben lévő gazdaság és az esetleg szárazabbra forduló időjárás ne okozzon a korábbihoz hasonló problémákat. A múlt gyakorlatának hiányosságai világosan megmutatkoztak a '80-as években, ami a legnagyobb vízfogyasztás időszaka volt. A gondokat növelte, hogy a vízhasználatok az átlagosnál lényegesen szárazabb meteorológiai viszonyokkal párosultak. A következmények közül sorolunk fel néhány példát: — A talajvízszint a Duna—Tisza közi hátságon helyenként 3 m-t meghaladó mértékben süllyedt, amihez az aszály mellett jelentősen hozzájárult a terület természetes adottságait meghaladó, az aszályos időszak miatt felerősödő illegális öntözés. Jelenleg a süllyedés megállt, bizonyos területeken enyhe emelkedés tapasztalható ( VITUKI 1999a), de ez az időjárás változásának tulajdonítható, tehát a jelenség megismétlődhet. — 1970 és 1994 között helyenként 50 m-t is meghaladó karsztvízszint-süllyedés következett be a Dunántúli-középhegységben, aminek oka az intenzív bányavíz-ki-