Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Somlyódy László: A hazai vízgazdálkodás és stratégiai pillérei

A hazai vízgazdálkodás és stratégiai pillérei 393 szonyainak növelésével nem lehet elkerülni. Szerinte a felső szakaszon viszonylag kisebb vizállás-növekedés lesz a szabályozás után, de a közép- és alsó szakaszon minél keskenyebb árteret hagynak, annál nagyobbak lesznek az árvízszintek. Ezért a szabályozás kérdésében másképp vélekedett, mint Vásárhelyi. О a folyó töltésezését javasolja, és csak másodrendűnek tekinti az átvágásokat. Ekkor is a kevesebb (15 darab), de lényegesen nagyobb átvágást (205 km összhosszúság) tartja célszerűnek. Paleocapa a töltéseket egymástól viszonylag távol kívánta építeni, széles hullámteret hagyva az árvizek befogadására. Úgy gondolta, hogy a nagy hullámterekben a víz sokáig tározódik és ezáltal az alsó szakasz a nagy árvizektől megmenekül. A távoli töltésvezetésnek további előnye, hogy nem kell követnie a folyó kanyarulatait, hanem azok burkológörbéi mentén kell megépíteni őket, így csökken az építendő töltéshossz. Vásárhelyinél ugyan nagyobb töltésméreteket adott meg, de ezek is elégtelennek bizonyultak volna (és a töltéseknek gyakran nem is találtak volna helyet). Vásárhelyi a szük töltésekkel a folyó eróziós erejét is fenn kivánta tartani, hogy az ne rakja le a hordalékát. Paleocapánál a hordalék csak a hullámtéri növénytermesztést elősegítő anyagként jelenik meg, de annak hullámtér-magasító hatása elkerüli a figyelmét. Vásárhelyivel szemben Paleocapa úgy gondolta, hogy az árvízi víztömeg jelentős része nem a főmederben, hanem a hullámtéren vonul le. Ez a feltevés hibásnak bizonyult. Paleocapa a tiszai hajózás jelentőségét lényegesen kisebbnek tartotta a mezőgazdaságban várható pozitív változásokhoz képest. Vásárhelyivel ellentétben, a hullámteret is a mezőgazdaság szempontjából értékes, a folyó által rendszeresen trágyázott területnek tartotta: „Itt nem csak vizet, de a folyó gazdag iszapját is messze vezethetjük. Öntözhetünk és trágyázhatunk együtt" írta (Dunka-Fejér—Vágás 1996). A szabályozás végül Vásárhelyi tervei alapján készült el. Azt a kérdést, hogy melyikük terve volt jobb, nem lehet eldönteni. Mindketten más-más alapokból indultak ki, de következetesen egy „integrált" elv mellett kitartva képzelték el a szabályozást, ahol az egyik szabályozási elem (pl. töltésvezetés) kialakítása nagymértékben befolyásolta a többi (pl. átvágások) helyes kialakítását. Éppen ezért nem lehet „keverve" vizsgálni a kérdést, hogy pl. mi lett volna, ha a Vásárhelyi-féle átvágásokat a Paleocapa-féle töltésvezetéssel párosították volna. A munkálatokat 1846 augusztusában kezdték meg. A szabályozás a '48-as forradalom során megakadt, de az udvar is belátta, hogy erre szükség van. A munkák, ha más keretek között is, de tovább folytatódtak. 1853-ban és '55-ben a Tiszán nagy pusztítással járó árvizek voltak, ami után a szabályozási munkák ismét felgyorsultak. 1863-ban az évszázad legsúlyosabb aszálya sújtotta az Alföldet (és az egész Kárpátmedencét., melyet sokan a 7Ivza-szabályozással hoztak összefüggésbe). Ekkor merült fel az Alföld öntözésének kérdése, de mielőtt bármit is megvalósítottak volna, ismét csapadékosra fordult az időjárás, és az öntözési tervek lekerültek a napirendről. 1872-re a megkezdett átvágásokból 39 fejlődött ki teljesen, 22 jól, 40 rosszul és 6 még folyamatban volt. A jól kifejlett átvágások zöme a Tiszafüred feletti szakaszon volt, míg Szeged alatt egy átvágás sem fejlődött ki rendesen, ami nagyban fokozta az alsó szakasz veszélyeztetettségét. 1879-ben a Tiszán hatalmas árvíz vonult le, amely romba döntötte Szegedet. Az egész szabályozást újra felülvizsgálták. Megállapították, hogy a töltések és átvágások együttes alkalmazása jelenti az egyedüli helyes megöl-