Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Somlyódy László: A hazai vízgazdálkodás és stratégiai pillérei

390 Somlyódy László A következőkben a Tisza szabályozásával, a GNV kérdéskörével és a degradált térségek közül az Altal-ér esetével foglalkozunk. Ezek a példák stratégiai szempontból is számos tanulsággal járnak: jól tükrözik, hogy az igények, a szemlélet és a projektek megítélése időben erősen változhat; az esetek többségében nagyszámú konfliktust kell kezelnünk, és ennek megfelelően az elfogadható kompromisszumos megoldásokat eredményező döntések sosem egyszerűek. 2.1. A Tisza szabályozása Az ősi Tisza hatalmas térségeket elárasztva folyt az Alföldön, medre gyakorlatilag nem is volt. A csekély esés miatt a lassan folyó vizet a legkisebb akadály is kitéríthette útjából. Többek között innen ered a Tisza kanyargóssága, medrének állandó vándorlása. Áradás idején a víz szétterült a hatalmas ártereken, és az ártéri növényzet közt lerakta iszapját. A partokon lapos emelkedések, övzátonyok alakultak ki, míg az ártér távolabbi részein a felszín magassága változatlan maradt. Ennek következtében az ott lehullott csapadék nem tudott lefolyni a folyómederbe, hanem megrekedt és elvizenyösítette a völgyfeneket. Ahol az árvizek idején a víz rendszeresen kitört a mederből, ott alakultak ki az úgynevezett fokok. Az elárasztott síkságok lefolyástalan terepmélyedéseiben állandó mocsarak keletkeztek. A Tisza az Alföld jelentős részét igazi vadvízi országgá alakította. A Tisza szabályozásának igénye évszázadokkal ezelőtt jelentkezett (Lászlóffy 1982, Szlávik 1992, Dunka-Fejér-Vágás 1996). Már Mátyás király is törvényt hozott a Tisza kiöntései ellen emelt töltések építésére. A török hódoltság idején viszont egyes területeket mesterségesen árasztottak el, védelmi célokból. Ilyen beavatkozás miatt „nőtt meg" például az Ecsedi-láp. 1715-ben felmerült egy hajózható Duna—Tisza-csatorna gondolata. Az első komoly ármentesítési munkát 1754-ben a Mirhó-fok gátjának megépítése jelentette. Ezáltal a Nagykunság 500 km

2-nyi területét ármentesítették. Mária Terézia idején a szállítási költségek csökkentése érdekében, a vízi utak biztosítása céljából akartak folyószabályozást végezni. Több helyi szabályozási munka is történt, de sikerük nem bizonyult tartósnak. Ez időben az egyes községek, földesurak is építettek kisebb-nagyobb gátakat, csatornákat. Ezek azonban gyakran a környező birtokokban okoztak károkat. A vízimalmok nagy területek elmocsarasodásáért voltak felelősek. A XVIII. századi folyószabályozási munkák kudarcát elsősorban az okozta, hogy nem állt rendelkezésre átfogó (mai kifejezéssel „integrált"), a teljes folyóra kiteijedő terv. Az alsó szakaszon élők féltek a felső szakaszokon végzett szabályozási munkáktól, ezért általában tiltakoztak azok ellen. Ha mégis sikerült a munkálatokat összehangolni, akkor az anyagi hozzájárulások arányának meghatározásán feneklett meg az ügy. A sikeres szabályozások jogi alapjait I. Ferenc 1807-ben a vízrendezö, illetve vízszabályozó társulatokról hozott törvénye teremtette meg. A szabályozást több okból tartották szükségesnek: — a part menti birtokok, települések árvizektől való védelméért; — az új termőterületekhez való jutás céljából (ezt az igényt felerősítette, hogy az Európában dúló háborúkban részt vevő hadseregek gyakorlatilag korlátlan fel-