Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

3-4. szám - Somlyódy László: A hazai vízgazdálkodás és stratégiai pillérei

A hazai vízgazdálkodás és stratégiai pillérei 389 ra megalapítják az első „Csatorna Társulatot" (Fejér 1998). A társulatokba a birtokosok tömörültek a vízkárok elhárítása érdekében, az összes birtokos költségén (tehát azok is fizettek, akik nem csatlakoztak). A társulat innovatív módon jogi keretet és egyúttal finanszírozási formát is biztosított (az államkincstár mindig is szegény volt). A kormány közel 150 évvel később, 1948-ban a nagybirtokrendszer felszámolásával együtt államosította a társulatot, és valamennyi vízgazdálkodási feladatot államinak nyilvánította. Ezzel megszűnt a társulati és állami vízügyi szolgálat közel évszázada kialakult, egymás tevékenységét kiegészítő kettösége. A folyammérnöki és kultúrmérnöki hivatalok különállása is véget ért. Az összevont hivatalok, összesen tíz „vízgazdálkodási körzet", az ugyanebben az évben életre hívott Országos Vízügyi Hivatal irányítása alatt működtek, a korábbinál lényegesen jóval nagyobb hatáskörrel (beleértve a vízjogi engedélyek kiadását is). Az 1950-es átszervezés során a 10 körzetből 12-t alakítottak ki, amennyire ez Magyarország vízrajzi adottságai alapján lehetséges, vízgyűjtő megfontolások alapján, amely szám - különösen az ötvenes években - sok vihart kiállva mindmáig változatlan maradt. Az 1953-ban életre hívott Országos Vízügyi Főigazgatóság a vízgazdálkodással kapcsolatos igazgatási feladatokat csaknem teljeskörüen átfogta. A VIZIG-ek ellátták az elsőfokú államigazgatási hatásköröket, ezen belül a hatósági és felügyeleti feladatokat. Az igazgatóságok keretében végrehajtó szervként működtek a szakaszmérnökségek és a szakági feladatokat ellátó főosztályok. A környezetvédelem és a vízügy egyesítésével (1987-1990) a feladatok bővültek. Ezt 1990-ben osztódás, a vízügy „karcsúsítása" és a VÍZIG feladatainak némi csökkenése követte (Szlávik-Reich 1995). A közvetlen irányítás az Országos Vízügyi Főigazgatóság kezében van, míg a politikai irányítást a mai Közlekedési és Vízügyi Minisztérium látja el. 1998-ban az ún. területi vízgazdálkodás feladatai túlnyomóan átkerültek a Földmüvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz. Megalakultak a területi vízgazdálkodási tanácsok, amelyek a társadalmi és szakmai egyeztetés fórumai. Hasonlóan fontosakká válhatnak az „egységes" területeken a „tulajdonosok" által alapított demokratikus, önkéntes szervezetek, a vízgazdálkodási társulatok és a lakossági szándéktól függő, a közmüvek fejlesztését célzó vízi közmű társulatok (Somlyódy 2000). 2. A jövö szempontjából fontos néhány múltbeli vízgazdálkodási fejlesztés A jelenlegi helyzet természetesen magán viseli az elmúlt mintegy százötven év fejlesztéseit. Ezek közül meghatározó jelentőségű a Tisza szabályozása és a politikai üggyé vált, szakmailag máig sem tisztázott/megoldott Gabcikovo(Bös)—Nagymaros vízlépcsőrendszer (GNV) kérdésköre. Hasonlóan fontosak a rendszerváltás előtti közel fél évszázad fenn nem tartható fejlesztései is. Jól ismert példák a vízi infrastruktúra egyenlőtlen, nyíltvíz- és anyagforgalom által jellemzett fejlesztése, a szennyvízcsatornázás hiányában a talajvízszint emelkedése az Alföld számos települése környezetében, a Dunántúli-középhegységben az irracionális bányászat drasztikus hatása a karsztvizekre, a Balaton-felvidék apró lápjaira, kis tavaira vagy az elavult ipari technológiák eredményeként sok helyen elszennyeződött talaj és talajvíz.