Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)
3-4. szám - Somlyódy László: A víz és a vízgazdálkodás
A víz és a vízgazdálkodás 369 - hogy csak néhány fontosabb elemet ragadjunk ki. A Rio de Janeiró-i konferencia ajánlásainak néhány kulcskérdése: vízkészletek és éghajlatváltozás, határokon átnyúló problémák, városiasodás, vízminőség, oktatás és az ismeretek cseréje. Ezek szoros kapcsolatban állnak az AGENDA 21 egyéb területeivel: települések, légkör, mezőgazdaság, törékeny ökoszisztémák, édesvízkészletek stb. (és a vonatkozó nemzetközi megállapodásokkal). Az elvek alkalmazása természetesen attól függ, a feltételek megteremthetöek-e, vagy sem. A csúcstalálkozó idealista módon azt ajánlotta a fejlett országoknak, hogy a GDP 0,7%-át fordítsák a segélyekre a célok megvalósítása érdekében (az összes költségigényt akkor mintegy 6000 milliárd dollárra becsülték az 1993-2000 időszakra. Csermák 1993). Az arány elfogadhatatlanul magas volt a nemzeti célokat szolgáló környezeti kiadásokhoz viszonyítva (2-3%) és ily módon megmaradt ajánlásnak (a hatékony finanszírozás intézményi és egyéb feltételeinek megteremtéséről egyáltalán nem volt szó). Sajnos úgy túnik, hogy a második Víz Világ Fórum (2000) kimenetele is hasonló. Az ENSZ-vonulathoz csatlakoznak olyan specifikus egyezmények, mint a határokat átszelő vízfolyások és nemzetközi állóvizek védelméről és használatáról szóló helsinki konvenció (1992) és a Duna védelmére és fenntartható használatára irányuló együttműködés szófiai konvenciója (amelynek ratifikálása hat év után, 1998 végén történt meg). A víz számos gazdasági, társadalmi és emberi konfliktus forrása. Gyakran a legegyszerűbb használatok is ellentéteket szülnek. A víz a bioszféra elemeként nem csupán a vízgazdálkodásnak, de a környezetvédelemnek is tárgya, amely sok intézményi nehézség csírája. A víz lehet háborúk kiváltója, és háborúk alatt mindig fontos stratégiai szerepet tölt be (az iraki háború alatt a legfontosabb logisztikai feladatot a sivatagban felsorakoztatott félmillió katona vízellátása jelentette). A nemzetközi konfliktusok elsősorban a több országhoz tartozó vízgyűjtőkhöz kapcsolódnak (jól ismert példa a Jordán folyó vagy a Duna és a GNV kérdése Magyarország és Szlovákia között). A Föld népességének a fele él ilyen területeken (Rajna, Duna, Tigris, Eufrátesz, Gangesz, Nílus, Zambézi stb. nem beszélve a tavakról, tengerekről és felszín alatti vízbázisokról): a vízgazdálkodás javítása a megosztott vízgyűjtőkön a jövő század egyik komoly kihívása. Jelenleg 200 nagyobb nemzetközi vízgyűjtőt tartanak nyilván, ebből 60 területe nagyobb 100 000 km 2-nél. Sok közülük legalább hat országot érint, a Duna még ennél is többet. Az érintett országok számát befolyásolja a politikai határok gyakori változása; elégséges itt a két világháborút követő békeegyezményekre, vagy a kilencvenes évek kelet-közép-európai politikai változásaira utalni. Valójában a nemzetközi vízgyűjtők száma nagyságrenddel nagyobb 200-nál. A rendelkezésre álló információk szegényesek és elavultak. Sok más területhez hasonlóan a vonatkozó konvenciók implementálása hiányzik: a politikai, intézményi, pénzügyi és ellenőrzési feltételek nem állnak rendelkezésre, a nemzetközi szervezetek pedig tartózkodnak a konfrontációktól. Az „optimisták" egyre többször vetik fel valamely édesvízi szerződés vagy a vizekre vonatkozó nemzetközi törvény megalkotását, a „pesszimisták" mindezeket a megállapodásokat „írott malasztnak" vélik.
