Vízügyi Közlemények, 2000 (82. évfolyam)

2. füzet - Rátky István: Árvízi hurokgörbék közelítő számítása

234 Ràtky István ban egy árhullám levonulási idejénél hosszabb ideig is fennálló - hatásokat értünk, mint pl. a mederváltozások, növényzet vagy jég okozta hatások, mellékfolyók vagy a befogadó visszaduzzasztó vagy leszívó hatása. Fontos megjegyezni, hogy csak e hatások következtében előálló Q-H kapcsolat nem eredményezhet hurokgörbe alakot (bár nem egy az egy értékű a kapcsolat de — még egyszer hangsúlyozva — nem ír le hurok jelleget), hiszen a permanencia miatt időben nincs is változás, márpedig a hurokgörbe valójában (bizonyos szempontból) egy vízjárástörténeti vonal. A permanens hatások által befolyásolt Q-H kapcsolat (vagy kapcsolatváltozás) leírása megtalálható a gazdag magyar nyelvű irodalomban (Bogdánjy 1906, Korbély 1909, Benedek 1935 , Salamin in Kertai 1949, Kovács 1953, Lászlóffy-Szesztay-Szilágyi 1953, Németh 1954, Vágás 1981, 1982, Vágás-Simády 1983). Az árvízi hurokgörbét a világon először, 1895-ben, hazánkban mérték ki. Hirschfeld (Hajós) Sámuel irányításával 1895. március 25. és május 10. között a Tiszán vízhozam méréssorozatot végeztek a tiszapüspöki és a dinnyésháti szelvényben. Az árvíz során a két szelvényben egyidejűleg végzett vizhozammérés (39, ill. 36 db.) eredménye az a „híres" hurokgörbe, amely „...ismételten visszatérő példája a nyugat-európai irodalomnak (Schochklitsch 1930, Schaffernak 1935). A szovjet és amerikai szakkönyvekben számos - a síksági nagy folyókra vonatkozó - hurokalakú vízhozamgörbét látunk, de a német, francia, olasz, svájci vízépítési kézikönyvek szerzői nem foglalkoznak a vízhozamgörbével kapcsolatban az áradás—apadás befolyásának kérdésével." (Lászlóffy -Szesztay-Szilágyi 1953.) Lászlóffy-Szesztay—Szilágyi 1953-ban megjelent tanulmányából azért is idéztünk, hogy megjegyezhessük, sajnálatosan romlott a külföldi kutatók emlékezete, mert a '60-as évek óta megjelent müvek (pontosabban az általunk ismert, nem csekély számú) egyikében sem találkoztunk ilyen hivatkozással. Azt is érdemes kiemelni, hogy már közel 125 éve megállapították (Kleitz 1877): „Előbb következik be a max. sebesség, aztán a max. tömeg s csak aztán a max. keresztmetszet, mely a legnagyobb vízállásnak felel meg." Nem sokkal később Hirschfeld (Hajós) Sámuel három szamosi és két tiszai vízhozammérő állomáson egyidejűleg mért vízhozamok alapján már többet állapít meg: „...világosan látszik, hogy leghamarabb jelentkezik az esés maximuma, utána jön a középsebességek legnagyobb értéke, ezt követi a víztömeg maximuma és csak legvégül áll be a legmagasabb vízállás." (Hirschfeld 1896.) A hurokgörbe gyakorlatilag ma is elfogatható közelítésének lényegét adták meg, amikor a levonulási időket a következőkben határozták meg: „...minthogy nemcsak a kulmináló vizek leérkezésének idejét szükséges tudnunk, ha napról napra kívánjuk a várható vízállásokat előre jelezni, és minthogy tanulmányunk közben kiderült, hogy bizonyos vízállás tovahaladásának sebességére nézve, nemcsak a vízállás magasságának van befolyása, hanem bizonyos mértékben annak is, hogy milyen mértékben történik a vízállás változása: gyorsan-e vagy lassan?" (Vízrajzi Osztály 1895, 1897, in Stelczer 1986). Az árhullám levonulásának előrejelzésénél meghatározták (és graft-