Vízügyi Közlemények, 1998 (80. évfolyam)

1. füzet - Illés L.-Juhászné Virág M.-Konecsny K.: A Lónyay-főcsatorna vízgyűjtőjének vízháztartása

116 Illés L.-Juhászné Virág M.-Konecsny K. A legnagyobb mértékű párolgás a nyár folyamán és ezen belül júliusban volt (16%). ALónyay-föcsatorna vízgyűjtő területére sokévi átlagban csak 575 mm csapadék esett, és ha a három módszerrel számított lehetséges párolgás átlagát 855 m-rel vesszük figyelembe, akkor a potenciálishoz képest évente a szabad vízfelszínen 280 mm vízhiányt mutathatunk ki. A tényleges közepes területi párolgás az 1963—93 közötti időszakban 504 mm volt, tehát 350 m-rel (41%-kal) kevesebb mint a potenciális területi párolgás. A nyári félévben (IV-IX.) az éves evapotranszspiráció 78%-a (394 mm) a jellemző, a téli félévben tehát csak 22% (110 mm). A potenciális területi párolgáshoz hasonlóan a legnagyobb mértékű párolgás júliusban volt 84 mm, (16,7%). A legkevesebb párolgásra viszont januárban számíthatunk (11 mm — 2%). Az éves evapotranszspiráció 31 éves változásaira jellemző, hogy a trend növekvő, ellentétben a csapadék és lefolyás esetében tapasztaltakkal. A tényleges területi párolgást, közvetett úton, Lvovics ( 1950) vízháztartási mérleg egyenletével is meghatároztuk ET=P-R

s-R

ë (2) ahol R

s — a folyó felszíni táplálása, R

g — a folyó felszín alatti táplálása (mm). A (2) összefüggéssel számítva a közepes éves tényleges evapotranszspirációra 51 mm-rel nagyobb értéket kaptunk (555 mm). Ez az összeg azonban magába foglalja a Lónyay-föcsatorna vízgyűjtőből, a felszín alatt, más térségek felé eltávozó vízmenynyiségeket és egyéb veszteségeket is. 4.1.3. A felszíni lefolyás. A lecsapolások előtt (1892) a Lónyay-föcsatorna vízgyűjtő nagyobb része lefolyástalan volt. Természetesen csak felszíni lefolyástalanságról volt szó, mert a csapadék egy része a homokon átszivárogva a felszín alatti vízforgalomban hagyta el a térséget. A csatornahálózat megépítésének 1939-ben történt befejezése óta beszélhetünk a jelenlegi lefolyási viszonyokról. A lefolyási viszonyok tehát mesterséges úton jöttek létre és alapjaiban átalakították a terület vízháztartását. Feltételezhetően mára létrejött egy új vízháztartási egyensúly, melyben a lefolyás alakulása fontos szerepet játszik. Ajelenlegi lefolyásértékek az éghajlati, vízföldtani, geológiai, valamint a területhasznosítási tényezők mellett, nagymértékben függnek a részvízgyűjtőkön létrejött csatorna sűrűségektől és mederállapotoktól. A Lónyay-föcsatorna vízgyűjtőjéről, átlagosan a lehulló csapadékmennyiség 7%-a folyik le. Csapadékos, nagyvízi években a vízhozamok 2-2,5-ször nagyobbak, a kisvízi években pedig 3—'7-szer lehetnek kisebbek a sokévi átlagnál. Legnagyobb változékonyságú a lefolyás a kántorjánosi szelvényben, ahol a maximális éves középvízhozam 18—20-szor meghaladhatja a legkisebb átlagos éves vízhozamot. Az éves lefolyás változékonyságában megfigyelhető területi különbségeket tükrözik a variációs tényezők értékei (C

v) is: Kántorjánosi C

v -0,12, Nagykálló C

v =0,61, Levelek C

v =0,44. Kétségtelen, hogy ezeket az értékeket részben a vízgyűjtő területek nagyságának a különbözősége is befolyásolja, de véleményünk szerint ebben meghatározó szerepe a táplálás eredetében meglevő különbségnek van. Az 1963-93-as időszakban a lefolyás - hasonlóan a csapadékhoz — csökkenő