Vízügyi Közlemények, 1992 (74. évfolyam)

1. füzet - Fejér László-Koltay József: Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: A vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene (I. rész)

Gróf Széchenyi Istvánra emlékezve: a vízgazdálkodási társulatok múltja és jelene 25 volt végrehajtható. Ekkor az országgyűlés az 1925. IV. tc.-kel sietett a társulat segítségére, s öt évre a munkák költségeit előlegezte azzal a feltétellel, hogy a törlesztést a belvízrendezés befejezését követően haladéktalanul meg kell kezdeni. A végrehajtott munkák nem mindenhol váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A bekövetkezett különlegesen csapadékos években a csatornarendszer vízelvezetése elégtelen volt, az aszályos nyarakon pedig nem volt lehetőség az öntözésre. Az is igaz, hogy az országgyűlés által megszavazott kölcsön nem tette lehetővé az eredeti lecsapolási és öntözési terv maradéktalan végrehajtását. A munkát véleményező bizottság szó szerint a következőket mondta: „A bevégzett lecsapolás után közvetlenül nagy területek lesznek átmenetileg hasznot nem adókká, csaknem terméketlenekké, és így azok tulajdonosának teherbíróképessége a lecsapolással nemhogy emelkednék, de néhány évig határozottan csökkenni fog." A gazdák elkeseredése érthető volt az előzmények ismeretében. A társulattá alakulás akkor történt (1909), amikor a Monarchia gazdasági egysége a termények értékesítését szavatolta. A háború után a kenyérgabona igen magas ára továbbra is kívánatossá tette a munka elvégzését. A vízrendezés elkészültekor (1929) viszont a gazdasági válság nemcsak a termények értékesítését, de a pótlólag szükséges talajjavításokat sem tette lehetővé (

Taxner 1939). A vízitársulatok helyenkénti szervezeti hibái mellett volt még egy általános műszaki-koncepcionális probléma is, amelyre a kezdet kezdetén, a társulati határok kijelölésénél, nem gondoltak. Arról volt ugyanis szó, hogy a társulatok működési területének megállapításakor elsősorban a mélyfekvésű, vízállásos területeket vették figyelembe, s a csatornahálózatot is ennek megfelelően építették ki. Tervezésükkor elhanyagolták azt a tényt, hogy a belvizek túlnyomó része nem helyben képződik, hanem távolabbról folyik össze. A belvizeket tehát nem volt elég a mélyebb területekről elvezetni, hanem utánuk kellett volna nyúlni a vízgyűjtő területekre is. A későbbiek során cél volt tehát a belvizek szempontjából egységes területek kijelölése, s ehhez kapcsolódóan a társulatok határának kiigazítása, s az új csatornáknak a meglevő vízhálózatba való bekapcsolása (Sümeghy 1942). A trianoni béke utáni konzervatív politikai rendszer - egyéb lehetőség híján - fenntartotta a már korábban is elmaradottnak számító társadalmi-gazdasági viszonyokat. A mezőgazdaság igen lassú korszerűsítése a vízügyi munkák lehetőségeit is szűkítette. A vízitársulatok életében folytatódott az állammal való állandó kötélhúzás a munkálatok költségeinek megosztása tekintetében. Ez a helyzet - változó erőviszonyok mellett, hol burkoltabb, hol nyíltabb formában - már a társulati mozgalom kezdetei óta fennállt. Az mindenkor világos volt, hogy csak önerőre támaszkodva a társulatok nem képesek megfelelni az ország ármentesítési, belvízrendezési feladatainak. Az állam különféle támogatásokkal (segélyekkel, kölcsönökkel, adóvisszatérítéssel, a haszonrészesedési mentesség megadásával ...stb.) igyekezett a társulatok életbenmaradásához hozzájárulni, s ha időnként fel is merült a társulatok államosításának gondolata, legalább egy nyomós érv mindig a társulati rendszer fenntartása mellett szólt. Nevezetesen, hogy az állami központi adminisztráció bürokratikus szervezete nem biztosíthatta azt az intézkedési gyorsaságot, amit a helyi autonóm igazgatás megadhatott. így az állam fokról fokra a lehető legtöbb területen ellenőrzés alá vette a társulatok műszaki-gazdasági tevékenységét, de teljes államosításukat nem hajtották végre. Gyökeresen megváltozott a helyzet 1945 után, a nagybirtokrendszer felszámolását követően. A földreform megváltoztatta a társulatok érdekeltségi alapon