Vízügyi Közlemények, 1988 (70. évfolyam)
3. füzet - Lotz Gyula-Harkay Máté: A természetbe illeszkedő vízfolyásrendezés
338 Lötz Gy. és Harkay M. álltak), a természetes fejlettségű meder a nyilt árkok csatlakoztatásához elegendő mélységű volt. A parti birtokosok költségviselésének elve olyan önműködő gazdaságossági kontrollá vált, mely a túlzott igények kielégítését szolgáló erőszakos beavatkozások végrehajtását eleve lehetetlenné tette. Ilyen körülmények között dombvidéki vízfolyásainknál olyan beavatkozásokra, rendezési munkákra, mely az ökológiai viszonyokat gyökeresen (és károsan) megváltoztatta volna, alig kerülhetett sor. Ez a helyzet - bár az időszak végén más jellegű indítékokkal, melyeket szükségtelen itt részletezni - maradt fenn az 1950-es évtized utolsó évéig, a mezőgazdaság szocialista átalakításáig. Ekkor vált hazánk a mezőgazdasági nagyüzemek országává, függetlenül attól, hogy a gazdaságok sík- vagy dombvidéken, jó vagy rossz termőképességű talajokon alakultak. A gépesített mezőgazdasági nagyüzemek mélyebb talajvízszintet, a szántóföldek gyorsabb víztelenítését igényelték. További követelmény volt a lehetőleg nagy, szabályos alakú táblák kialakítása. A mezőgazdasági terület csökkenése - ipartelepek, közlekedési létesítmények céljára történő igénybevétel - következtében a termőterület növelésére több helyen szántóművelésbe fogták az addig gyepmüvelésű völgyfenekeket. Nagy területeket dréneztek. Ezek a körülmények fokozott követelményeket támasztottak a vízrendezési munkákkal szemben. A mezőgazdaság átalakulása egybeesett hazánkban a mechanikus kotrógépek tömeges megjelenésével. Ezek segítségével gyorsan, nagy tömegű földmunkákat lehetett végezni, amire a kubikosok korszakában gondolni sem lehetett. A vízrendező mérnökök előtt olyan perspektívák nyíltak meg, melyek felé haladva technikailag minden lehetségessé vált. 1960 körül tehát a vízrendezések végrehajtására megvolt a társadalmi igény (ha ez tulajdonképpen egyetlen ágazat, a mezőgazdaság igénye volt is) és megteremtődött hozzá a technikai háttér. Az újonnan alakult mezőgazdasági nagyüzemeknek a kormányzat minden lehetséges támogatást megadott. Ennek keretében - részben közvetlenül, részben különféle anyagi támogatás formájában - magára vállalta a vízrendezések költségeinek túlnyomó részét. Ezzel a vízrendezésben közvetlenül érdekeltek önműködő gazdaságossági kontrollja megszűnt, a mezőgazdasági üzemek számára érdektelenné vált, hogy a vízfolyásrendezés gazdaságos-e vagy sem. Csupán egyoldalú, kizárólagosan mezőgazdasági szemléletű igényeiket vetítették (s ezek az igények nemegyszer túlzók is voltak), kívánságaikat pedig jóformán minden esetben ki is elégítették. A vízrendező mérnök számára nem maradt más feladat, mint a mezőgazdaság szigorúan termeléscentrikus igényeinek az adott pénzügyi keretek között eleget tenni. Ezt az eljárást - akkoriban - több szempont indokolta. Az újonnan alakult mezőgazdasági nagyüzemek fejlesztése extenzív módon olcsóbb, egyszerűbb volt, s megfelelt az akkori, szakemberhiányos állapotnak. A termelés növelésében még kizárólag mennyiségi szempontok uralkodtak. Kézenfekvő volt, hogy a többletterméket az agrotechnika akkori helyzetében a termőterületek növelésével hozzák létre. Ez az 1960-as években még jelentős területeken meglévő természeti táj elkerülhetetlen rombolásával járt. Megfelelő adatok hiányában nem vállalkozhatunk arra, hogy számszerűsítsük, hány százalékkal nőtt ezáltal a termőterület, ugyanekkor a még meglévő, a tájat meghatározó (esetleg különös védelemre méltó) természeti értékekből mennyi ment tönkre, csupán a tény minőségi jellegű rögzítésére szorítkozhatunk. Ma már termőterületeinket a leírt módon növelni alig lehetséges, és a lehetőségek kihasználása sem hozna jelentős mennyiségi változást. Egyébként sem a mennyiségi szempontok már a meghatározóak, mezőgazdaságunknak elsősorban minőséget kell előállítania. A vázoltak eredményeként váltak vízfolyásaink többségükben „korszerűen rendezett" egyenes vonalvezetésű, szabályos szelvényű csatornákká (1. ábra), melyek partjairól
