Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)
4. füzet - Bényey Zoltán: A vízügyi jog fejlesztésének alapjai
646 Bényey Zoltán hagyományos eszközeire, másfelől pedig az ágazati irányításnak a közvetlen (operatív) eszközeire. Következésképpen a jogfejlesztés is kétirányú: az egyik a strukturális-organikus rendszer-fejlesztés, vagyis esetünkben részint a Vt rendszerének, részint a Vt-t végrehajtó, illetőleg kiegészítő „külön" jogszabályokban kifejezett alrendszerek szabályozási területeinek a fejlesztése, korszerűsítése; a másik az ágazati működésre való közvetlen operatív ráhatást biztosító akarat-átviteli eszközök „legyártása", vagyis a működés igényei szerint ad hoc jelentkező igények rendszerint eleve tudatosan időlegesen szánt jogi kielégítése. Bármennyire azonos „jog" szolgálja is mind a két igényt, óriási a különbség az elérendő cél és az igényeknek megfelelő megoldás módja között. Az előbbi esetben egy elvileg megalapozott, átfogó terv szerint előirányzott, ütemezett, az összefüggéseket értékelő távlati igényű rendszer-fejlesztés a cél, ami elsősorban a jog „belső" igénye, sőt önfejlesztő szükséglete. Az utóbbi esetben viszont az ágazati működés során felmerülő akut szükségletek gyors kielégítésére kell készen állani, főként „külső" környezeti hatásokra, de ehhez kényszerűleg igazodó belső ágazati reagálásra hozott, várhatóan gyors és gyakori változásoknak alávetett jogszabályok készítésével. Ez az egyfelől rendszer-fejlesztő, másfelől operatív eszközöket nyújtó jog nyilvánvalóan nem egyforma értelemben és főként nem egyenlő értékben tekinthető jogfejlesztésnek, mégis egymás mellett, sőt együtthatásban léteznek, és együtt alkotják egy-egy időszak hatályos vízügyi jogának tömegét. Ez szükségszerű helyzet. A jogi struktúra egységének és harmóniájának megóvása címén nem lehetséges a közvetlen operatív igényeket elutasítani, éspedig nemcsak azért, mert ez az irányító akarat közvetlen elvárása, hanem azért sem, mert ez az „aprómunka" is bizonyos értelemben jogfejlesztő, amikor anyagot gyűjt, s majdan adalékot szolgáltat a távlati fejlesztés számára (végeredményben így alakult ki maga a Vt is a megelőző két évtized terméséből). Viszont kétségtelen az is, hogy ezek az operatív szabályok - a jogrendszer logikai zártsága és a jogrend egységének alapkövetelménye érdekében - nem jöhetnek ellentétbe a vízügyi jog alapstruktúrájával, részben mivel többnyire ez a törvényes alapjuk, részben - ha erre más külső jogforrás szolgál azért, mivel minden meggondolatlan és megfelelő átvezetés nélküli eltérés inhomogén elem a rendszerben, káoszt idéz elő a vízügyi jogban, és végül maga is alkalmazhatatlanná válik. Mi a feloldása ennek a kettőségnek? - Elvben világos, hogy kétirányú: - az aktuális irányítási igényeknek természetesen a jog rendelkezésre bocsátásával is eleget kell tenni, - még az átfogó rendszer-fejlesztés időbeni háttérbe szorulása árán is, azonban mindenkor az alaprendszerhez való csatlakozás megteremtésével, a rendszer egységének megóvásával; - ugyanakkor nem lehet, nem szabad lemondani a rendszerfejlesztő jogalkotásról sem, dolgozni kell annak elvein és irányain, és megvalósítását - egybefüggő, fokozatosan előre vivő lépések sorozataként - napirenden kell tartani. Mindez magától értetődik. A baj csak az, hogy a gyakorlatban a fejlesztés e két irányának a viszonylag egyszerű elvi képlete és nem is feltétlenül káros kétütemüsége csak ritka szerencsés esetben illeszkedik hézagtalanul egybe. Igen sok probléma nehezíti ezért az összhang kialakítását, amiből magán a jogrendszeren belül is feszültségek támadnak. Ezek sorában elsőként azt kell említeni, hogy a kétféle igény - az organikus rendszerfejlesztés és az operatív irányító jog gyarapítása - indikációjának súlya aránytalan, időben pedig nem esik egybe. Egy időszakon belül is időben (ütemében), mennyiségében, szükségessének súlyában és hangsúlyában rendszerint a közvetlen igényeket kielégítő eszköz-jog erőltetése a
