Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)

4. füzet - Bényey Zoltán: A vízügyi jog fejlesztésének alapjai

A vízügyi jog fejlesztésének alapjai 633 ségileg új vízgazdálkodási (vízbeszerzési, vízelvezetési, veszélyeztetési és vízkár elleni védelmet érintő) módokat és hatásokat jelent, mind az üzemen belüli folyamatokban, mind pedig a vízgazdálkodási térségekben; Dominánssá vált a vízgazdálkodásra specifikusan (általában kedvezőtlenül) ható nagy szervezetek működése (új ipari technológiák bevezetése, a megváltozott mezőgazdaság új ágazatai és új agrotechnikái); - A vizek hasznosításában és elvezetésében az üzemi (a jogalany saját tulajdonában levő) vízimüvek mellett egyenrangú formává lépett elő a települési és regionális közművekkel való közszolgáltatás, s ezek, mint a vízhasznosítás két műszaki és szervezeti formája, párhuzamosan funkcionálnak; A vázolt új jelenségek az egységes vízrendszer és vízgyűjtő térségében koncentráltan (pontszerűen) és sűrű eloszlásban (szaporábban) jelentkeznek, tehát az egységes és tervszerű vízgazdálkodás térségi koordinálásával és kialakításával szemben magasabb szakmai és igazgatási követelményeket támasztanak. Állapítható-e meg ezekben a jelenségekben konfliktus? Nyilvánvalóan igen. Ahol az érdekek szaporodnak, egymást keresztezik, ott az érdekösszeütközés valószínűsége is nő, kiegyenlítése nehezebbé, problematikusabbá válik. Magában véve még ezek a változások sem feltétlenül vezetnek el a vízügyi jog szerkezetének megváltozásához, vagy új vízjog alapjainak a megvetéséhez, hiszen elvontan a vízügyi feladat is „ugyanaz", és a vízjogi „jogalany" fogalmába is mindez belefér. Nem kétséges azonban, hogy új vízügyi jog megfogalmazásánál ezeket a változásokat tekintetbe kell majd venni és jogilag is kifejezésre kell juttatni, hiszen a jogtárgy lényegi megváltozásáról van szó. Lényegesen érinti a vízügyi (vízgazdálkodási) feladatok és kapcsolódások (pl. a területi és ágazati tervezés) megfogalmazását, dc feltehetőleg a vízjog egyes normáinak differenciáltabb megszerkesztéséhez is elvezet. Változatlan jogi anyagot feltételezve viszont döntően befolyásolja máris a vízügyi jogalkalmazást, amely nemcsak hatékonyabb gyakorlatot, hanem egészen új módszerek elsajátítását követeli meg ezekben a helyzetekben. A vízgazdálkodás alanyi összetevőinek vázolt alakulásához kötődik - mint az általános gazdaságfejlődés további velejárója - az, hogy a vízgazdálkodáson kívül más célú térséghasználatok mértéke (az ország területének gazdasági és települési kihasználása), eloszlása és változatossága szintén pattanásig feszült, s ez a helyzet a jövőben egyre súlyosbodni fog. Ez a jelenség a vízgazdálkodás és a vízügyi jog számára két irányból is szükségessé teszi következtetések levonását: Az első tényállás az, hogy a vízkincs mellé az utóbbi évtizedben egyéb konkurens természeti értékek is felsorakoztak (ásványi vagyonunk, a termőföld, erdő), amelyek kihasználása és a megvédése a vízével egyenragú fontosságú lett. A víz, mint természeti érték használata már nem egyeduralkodó a térhasználatban, amint azt még a 70-es évek elején is képzeltük. Osztozik egyéb térhasználatok kiaknázási és védelmi szükségleteivel. Mindezek a környezethasználat és környezetvédelem átfogóbb egységében találkoznak össze. Ez a vízgazdálkodás elé is új - környezetalakítási és környezetvédelmi követelményeket állított, részben pozitív (tevőleges) értelemben, részben negatív (tartózkodó, korlátozó) előjellel; úgymint: a takarékos földigénybevétel követelményét (a vízimüvek csak tcrületfoglalással hozhatók létre és üzemeltethetők, a vízgazdálkodás az egyik legnagyobb földhasználó, tehát egyben a földvédelmi normák beszorító hatása alá is került);