Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)

2. füzet - Bényey Zoltán: A vízügyi jog fejlődése

172 Bényey Zoltán kifejlődése és alrendszereinek kiépülése azonban sok kívánnivalót hagy maga után, általában inkább gyengének és elégtelennek ítélhető, mintsem kielégítőnek. 3.1.1. A vízügyi jognak a VT-ben (ideértve a vele szerves egységet alkotó végrehajtási rendeletet is) kiforrott strukturális és alapelvi stabilitását, a vízügy ebben tükröződő közigazgatási jogállását, szerveződését és működését megalapozó szolgálati szerepét egyértelműen jónak kell minősíteni. A törvény szerkezete, felépítése és elvei, alapvető intézményei és fő formái egészben és részleteikben is lényegileg változatlanok két évtizede, vagyis lényeges elemeiből nem módosult, nem halt el egyik sem. Ez a megállapítás, amely manapság nem sok törvényműről mondható el, egyértelműen amellett bizonyít, hogy a vízügy törvénye megfelelt a társadalmi-gazdasági alap követelményeinek, alkalmas volt a joggal szemben támasztott - ezekben az években eléggé változékony és széles sávban szóródó - működési igények kielégítésére. Ez a stabilitás elsősorban annak következménye, hogy a vízügyi jog társadalmigazdasági anyaga is állékonynak, maradandónak bizonyult és maga is helytállott az idők változandósága közepette. A vízgazdálkodás szakmai és feladatszerű egysége, a vízügyi igazgatás központosított feladat- és szervezetrendszere, egysége az irányításban és a végrehajtásban, a szakigazgatás eredményes működése mind ez ideig feltétlenül biztos alapja maradt a jogi szabályozásnak. Okszerű tehát, hogy a vízügyi jognak ezt tükröző szabályai - a vízgazdálkodási jog szabályai - is időtállónak bizonyultak. De elmondhatjuk ugyanezt, sőt talán még fokozottabb mértékben, a vízjog normáiról is. A vízügyi jognak ez az ága szintén jól teljesítette feladatát, keretintézmény-rendszere bevált, hosszú távon igazolódott, főként azzal, hogy tudott igazodni az általános államigazgatási jogi és hatósági intézményrendszerhez, képes volt azzal összhangban érvényesülni, ugyanakkor alapul szolgált a vízügyi szervezet hatósági működésének kifejlődéséhez és az évek során fokozatosan ,jogiasodott" szakmai kiformálódásához is. A VT rendszerét az idők folyamán - nem számítva az általános vagy más ágazati államigazgatási jog érintőleges, olykor inkább szóhasználati módosulásokat eredményező „külső" változásait - mindössze három olyan behatása érte, amely kimondottan vízügyi indíttatású volt: - 1966-ban egy rövid, háromszakaszos módosítás, amely a 65-ös nagy dunai árvízvédekezés tapasztalataiból néhány szervezeti megoldást (a területi bizottság és az OVB szerepét az árvíz utáni kárfelmérésben és helyreállításban) hozott be újként (a 12/1966. [IV. 1.] Korm. rend.); - az 1968. évi 30. tvr. és az ezt végrehajtó 39/1968. (X. 30.) Korm. rend. (a VT és végrehajtási rendeletének „novellája"), amelyek 1968. október 1-én léptek hatályba, - 1978-ban a szennyvízbírság szabályainak korszerűsítése (28/478. IV. 26.) MT rend.). Az 1968. évi - főként kiegészítő, kisebb mértékben módosító, összességükben megerősítő - jogszabályok keletkezésének indoka tulajdonképpen szintén „külsődleges" volt: ezek „csomagolták" a „főigazgatóság" új „hivatal"-jellegét, és a „vezető" helyett az „elnöki" funkciót. Ezek a jogszabályok megoldottak néhány további kérdést is, amelyek a VT hatályba lépése óta gyülekeztek össze. így a tvr: a mederfenntartásnak az „általános vízgazdálkodási érdek"" mértékére szorítását és a jelentősebb közcélú vízilétesítmények közvetlen érdekeltjeinek többletköltség-megtérítési kötelezettségét; a parti tulajdonos mederhasználati jogának a vízjog kereteibe való beszorítását; a vízügyi jogviszonyból származó fizetési kötelezettségnek vízügyi hatósági hatáskörbe utalását; - a vhr: a vízkészlet-használati díj megalapozását; a szennyvízbírságra vonatkozó szabályok többrendbeli korszerűsítését; a part és a védtöltés menti földtu-