Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)

2. füzet - Bényey Zoltán: A vízügyi jog fejlődése

A vízügyi jog fejlődése 171 ezektől a közvetlen módszereket tükröző szervezeti megoldásoktól. így maradt fent egy olyan egyedülálló szervezetfajta a gazdasági intézmény-rendszerben, amely nem állami szerv, de nem is társadalmi szervezet, nem vállalat és nem szövetkezet, de nem is intézmény, hanem minden mástól különbözik, és máig ellátja a vízügy közfeladatait, annak irányítása mellett. Ha ennek a sajátszerű alakulatnak az általános gazdasági szabályozásba való beilleszkedését nézzük, úgy tűnik, létjogosultságát és életre termettségét a lakossági infrastruktúra-fejlesztés gondjai újabban ismét hosszú évekre megerősítették és támogatják. A vízügyi ágazat a VT létrejötte utáni második időszakban az ágazatközi kapcsolataiban viszont megnyílt együttműködési készsége fejlődött (pl. a tanácsi kapcsolatok területi vezetői szinten, a tárcakapcsolatokban stb.). Népgazdasági súlya sem csökkent, amit a népgazdasági erőforrásokból való továbbra is jelentős részesedése bizonyít. A társadalom figyelme sem szűnt meg irányában, amit jelzett az OVH vezetőinek 1977. és 1982. évi országgyűlési beszámolóját kísérő érdeklődés. A leginkább említésre méltók azonban a környezetvédelem ügyével kapcsolatosan az ágazatot ért hatások. Szakigazgatási vonatkozásban az hozott újat, hogy a környezetvédelmi törvénnyel (1976) és az addig jobbára társadalmi és tudományos érdeklődéssel övezett „közügy" állami üggyé vált. Országos hatáskörű szerve alakult. A vízügyi ágazatra ezzel kapcsolatban főként a két szakigazgatási tartalomból következő hatásköri párhuzamosság jelentős. A vízgazdálkodás maga is környezetalakító és környezetvédő célokat követ és valósít meg, lényegében tehát mint a vizekkel kapcsolatos környezetvédelmi eszközrendszer, a környezetvédelmi alrendszerként is felfogható. Ez teszi kézenfekvővé ágazati kapcsolódásuk időnkénti felvetődését. Ugyanakkor azonban a vízgazdálkodás önálló cél- és eszközrendszer, valamint szervezetszerű egység, amely a környezetvédelemmel semmiképpen nem azonosítható, ami viszont az önállóságának igazolását veti fel időnként. A „külső" államigazgatás másik legjelentősebb - ezúttal nem a gazdasági érdekkörből kiinduló - hatása volt ebben az időszakban az államigazgatási eljárási jog módosítása. Először 1980-ban, a korábbi szabályok gyakorlati igényű „egyszerűsítése" címén, másodszor pedig 1982-ben az 1957. évi IV. törvény módosítása, illetve gyakorlatilag új törvénnyel való felváltása. A módosítások vízügyi „befogadása" okozott ugyan kisebb jogszabály-összecsiszolási gondokat, de ezeknél jóval jelentősebb volt az, hogy az új törvény körül fellángoló viták ismét alkalmat adtak a vízügyi államigazgatás ama sajátosságának bírálatára, miszerint a vízügyi igazgatóságok hatósági és gazdasági feladatokat együttesen ellátnak (ráadásul egy jog-dogmatikailag helytálló, de gyakorlatilag jelentéktelen érv hangoztatásával, hogy ti. a „saját" vízilétesítményeiket is maguk engedélyezik vízjogilag). Ez a vihar ugyan elült, de ismét arra figyelmeztet, hogy a vízügy szervezési alapelvei nem állnak vitán felül, azoknak az általános rendezési formákba be nem szorítható megoldásai állandóan ingerelnek a vízügyi szakigazgatás immár történelmileg hitelesített szervezésének jelszavakat meglovagló felülvizsgálatára. 3. A vízügyi jog helytállása 3.1. A vízügyi jogrendszer kiépülése A vízügyi jog a vízügyi célok érvényesítésének az eszköze. Helytállását ezért itt nem mint elvont jogi-szakmai teljesítményt értékeljük, hanem a vízügyi szakigazgatási célok érvényesítésének eszközeként való működését, a „szolgálati szerepében" való hasznosságát és alkalmasságát vizsgáljuk (Bényey 1982). Ebből a szempontból ítélve, a vízügyi jog helytállása 1964-től napjainkig az alaptörvényében lefektetett elveit és rendszerét illetően jónak értékelhető. A rendszer tartalmi