Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)

2. füzet - Bényey Zoltán: A vízügyi jog fejlődése

166 Bényey Zoltán - milyen módon és milyen arányban oszlanak meg a vízgazdálkodási közfeladatok össztársadalmi érdekű költségei a központi állami teherviselés és a közvetlenül érdekeltek teherviselése között, illetőleg milyen arányban és milyen alapokon osztódnak az áthárított költségek ez utóbbiak között, mind a fejlesztés tekintetében, mind pedig a szolgáltatás ellenértékét jelentő díjak formájában. 2.3.1. A vízgazdálkodás fejlődésének a VT utáni első szakasza azokat a gazdasági alapvonásokat örökölte 1964-ben, amelyek a vízgazdálkodási teheráthárítás 1957. évi szabályozásával alakultak ki, s amelyeket - kisebb formai változtatással - a VT készen vett át és épített be. A közgazdaság „betörését" a vízgazdálkodásba az új gazdasági mechanizmus 1968. évi bevezetése hozta meg, valójában azonban már 66-tól ennek előkészítése jegyében érlelődtek és forrtak a vízügy fő kérdései is. Az első időszakból két mozzanatot kell különösen kiemelni: - az egyik az, hogy a vízügy szervezeti tagozódásának az 1953 utáni második, a VT létrejötte utáni pedig az első szakasza erre az időre (1966-1972) esik, s-a szervezet bővítésén és a szakmai feladatokhoz való differenciálódásán kívül - olyan szervezeti formák kialakítására irányult, különösen az irányító szervekben (akkor először a „központok"-ban, majd a trösztben), amelyek célja az volt, hogy az új gazdasági mechanizmusban is megállják a helyüket, de a vízgazdálkodás igényeinek és a vízügy szükségleteinek is megfeleljenek; - a másik pedig az hogy a vízgazdálkodás költségei megosztásának, a teheráthárítás formáinak bővítése felé is megtelte az ágazat a további lépéseket. A teheráthárítás kérdésköreben az ágazat első jelentősebb lépése a 60/70-es évtized fordulóján a vízdíj-rendszer kiépítése volt. Ez a rendszer - összegszerű változásoktól eltekintve - alapjában már akkor ugyanolyan szerkezetű volt, mint ma, s természetesen később is csak fokozatosan közelítette - egészen még ma sem érte el - az értékarányos (a ráfordításoknak megfelelő) mértéket. A közteherviselés másik - a fejlesztési költségekre irányuló - ágának új formájaként 1970-ben belépett jogunkba a víziközmű-fejlesztési (víz- és csatornamüfejlesztési) hozzájárulás, ekkor még az ipari célú vízfelhasználás esetére, a hiányzó ellátási kapacitás pótlására. Ez azonban - érdekes módon - egészen az új közszolgáltatási szabályzatok kiadásáig (1975), sőt a 80-as évek fordulójáig, szinte alig került alkalmazásra, hogy azután annál szélsőségesebb gyakorlattá váljék és heves viták ütközési pontja legyen. Emellett természetesen továbbra is hatékonyan funkcionált a helyi közcélú vízilétesítmények költségeinek a társulatiforma keretében történő megosztása, sőt fejlődött is (1965-ben jött létre a VT-n alapuló első társulati szabályozás), és a társulati mozgalom hatalmas mérvű, olykor némi erőltetéssel történő felfuttatása ment végbe, amit kiemelkedő eredmények igazoltak. Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a vízügyi szervezetben is megtörtént a költségvetési gazdálkodás körének szűkítése és a vállalati gazdálkodás körének bővítése. Új közgazdasági szabályozókból (vízdíjak, vízkészlet-használati díj, szennyvízbírság progresszív növelése stb.) létrejöttek a részleges ágazati önfinanszírozás kiinduló alapjai. A vízgazdálkodás jövőbe átvivő fejlődése szempontjából fontosabbnak kell tartani két másik, egyenként szintén a közgazdasággal összefüggő mozzanatot: egy államigazgatás-szervezésit és egy tudományos értékűt. Szervezési szempontból jelentős eredmény volt, hogy a vízgazdálkodás szakigazgatási ágazat mellett gazdasági ágazattá is lett (1968), majd éppenséggel ággá (1973) alakult. Ezzel gazdaságilag elkülönült a korábbi mező- és erdőgazdasági ágazatoktól, s önállósult gazdasági működési területté lépett elő, irányítás szempontjából pedig a „vízügyi" szakigazgatás és a „vízgazdálkodás" ágazat közel fedésbe kerültek egymással. Tudományos szempontból pedig az hozott gazdagodást, hogy létrejött a vízgazdálko-