Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)

2. füzet - Bényey Zoltán: A vízügyi jog fejlődése

162 Bényey Zoltán szállítást egyaránt szolgálják, de a vízgazdálkodás egyéb - még eljövendő - eszközei is, mint a vízátvezetések, vagy az ún. nagylétesítmények, amilyenek pl. a vízlépcsők, amelyek vízgazdálkodási többcélúsága mellett már egyéb ágazati célok és érdekek is megjelennek. A VT-vel induló korszak első szakaszában a vízgazdálkodás fejlődésére összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy mindezek a változások, a törvényszerű integrálódási folyamatok egy irányba mutatnak: a térbeli, működésben többcélú cél-eszköz egységek kialakulása felé. Ezek az új formák, a területi és többcélú rendszerek egyelőre az egyes szakágazatok, éspedig főként' a ma még külön-külön működési egységet alkotó szakágazatok integrációs formáiként alakultak ki. Nem kétséges azonban, hogy az „általános szakágazatok" - a vízkészletek térségi szabályozása és minőségvédelme, a vízgazdálkodási környezetalakítás (hidromelioráció) - eleve területi működési körre, illetőleg ágazaton belüli és ágazatközi kapcsolatokra alapulhatnak. Jövendő fejlődésük tehát kétségkívül szintén ebbe az irányba fog haladni, ez pedig már az egységes, összetett és teljes körű vízgyűjtőfejlesztés és -szabályozás térségi elve szerint integrálódott vízgazdálkodás kialakulását vetíti elénk. Ebben a hagyományos szakágazatok nem önálló cél-eszköz egységek és viszonylag különálló munkaszervezési egységek, hanem egy magasabb egységen belül szakosodott munkafeladatok lesznek. A térségi elv a vízgazdálkodásnak mindenkor vezérelve volt, hiszen a vízgazdálkodás mindig szükségképpen területen, mégpedig természetföldrajzi, hidrológiai és hidrogeológiai egységet alkotó területen folyt, sőt szakmai szervezetének - a vízügynek - működési terét már közel egy évszázada a természetes egységet alkotó terület szervező elve határozta meg. Itt azonban most többről van szó. Arról, hogy a „térség" nemcsak „terület" (földfelszín vagy felszín alatti tér), hanem „meghatározott területi egység" (működési téregység), s mint ilyen nemcsak a működési területnek a meghatározója, hanem a szakágazati működés - a vízgazdálkodási alrendszerek - rendszerképző elvévé, működési elvvé vált. A vízgazdálkodásnak ez a törvényszerű fejlődési iránya is bizonyítja, mennyire elhibázott és károkozó lenne minden olyan szervezeti átalakítás, amely a vízgazdálkodásnak az egészen más törvényszerűségekhez igazodó államigazgatási területegységekben és általános államigazgatási szervezeti formákban, netán más ágazati keretekbe kényszerítésére tenne kísérletet. 2.2.2. A VT utáni vízgazdálkodási fejlődés második szakaszában, 1975 után, ezeknek az előző szakaszban már tapinthatóan érzékelhető fejlődési irányoknak a kiérlelődése nem folytatódott, a vízgazdálkodási munkamegosztás látványos átrendeződése nem következett be. Pedig ezek az irányzatok nem mentek feledésbe, aminek bizonyítéka, hogy legtöbbjük utánkövethető az 1979-1982 között készült legújabb ágazati és szakágazati hosszú távú koncepciók célkitűzéseiben is. Az „általános szakágazatok" ugyan - jórészt még az előző szakaszban - polgárjogot nyertek, és ez szervezeti egységgé alakulásukban is elismert lett, átmenetileg a bizonytalan körvonalú vízikörnyezeti területtől eltekintve. A hagyományos szakágazatok azonban legfeljebb a működésük tartalmának kimunkálásakor haladnak a jelzett irányokba, de szervezetükben még a hagyományos kereteiket őrzik. Az említett fejlődési irányzatok azonban nemcsak a vízgazdálkodás térségi szerkezetével vannak összhangban, hanem a társadalmi-gazdasági céloknak és elvárásoknak is ezek felelnek meg, ezért e tendenciák tovább élnek és elkerülhetetlenül hatnak, s a vízügy továbbfejlődésének kétségkívül meghatározói lesznek a jövőben. A vízgazdálkodási munkamegosztás belső átrendeződésének megtorpanása mellett azonban a fejlődés második szakaszában is jelentkeztek további új fejlődési elemek,