Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)

2. füzet - Bényey Zoltán: A vízügyi jog fejlődése

A vízügyi jog fejlődése 161 sorozata helyébe a térségi vízgazdálkodás összetettsége lépett, mint a szakágazati működés tartalma. A hagyományosan „vízhasznosítás-vízkárelhárítás" főcsoportokba tagozott klasszikus szakágazatok ui. - ha a belső szervezeti munkamegosztásban nem is mindig következetesen keresztül vive, és nem feltétlenül teljes körben elismerten, a tényleges funkciókat illetően azonban feltétlenül - a következő alrendszerekké rendeződtek át: - a települési vízgazdálkodási = „pontszerű" - a térségi vízgazdálkodási = „területi" - a vízrendszeri („folyami") vízgazdálkodási = „vonalas" szakágazati tevékenységi alrendszerekké. Az egyes szakágazati részszerkezetekben és azok működésében ez az „átrendeződés" kétirányban is változást jelent, egyben pedig előrelépést egy jövőbeli új vízgazdálkodási integráció felé. Egyrészt a vízgazdálkodás korábbi részcéljainak fokozatosan egy fizikai téregységben egymást kiegészítő módon ható összekapcsolásához vezet az, hogy a vízhasznosítás és a vízkár-elhárítás céljai ma már csak a vízgazdálkodás „egészének" általános elvi célirányaiként érvényesek, ezek eszközcselekményei azonban mint szétkülönült funkcióirányok aligha állják meg a helyüket; - néhány ilyen főbb és tipikus funkciókapcsolódás: a vízellátás és szennyvízelhelyezés, a mezőgazdasági vízgazdálkodás (öntözés és vízrendezés, hidromelioráció és melioráció kapcsolata), a sík- és dombvidéki vízrendezés kialakulása (a klasszikus belvízmentesítés helyett belvízgazdálkodás, a vízháztartás-szabályozás egyfelől, a vízgyűjtő komplex vízrendezése másfelől), a külterületi és a belterületi vízgazdálkodás kapcsolata stb. Másrészt, mivel ezek az összetett célegységek térségi (akár „helyi", akár regionális) létesítmények által érhetők el, működési kapcsolatukból szükségszerűen következik az ezeket kiszolgáló létesítményeknek együttműködő létesítményrendszerekké való - adott esetben azonban szervezetszerűen is végbemenő - összekapcsolása is. Ennek megnyilvánulási formáiként említhetők: - a regionális vízellátási és csatornázási közműhálózati rendszerek, - a térségi vízrendezés-vízhasznosítás komplex vízgyűjtő-fejlesztési beavatkozásokat szolgáló létesítményeinek rendszere (a főmüvi és a helyi, együttesen: közcélú állami) és az üzemi (üzemközi, települési) rendeltetésű létesítmények egymástól feltételezett és egymást kiegészítő fejlesztése és funkcionálása); - az árvízmentesítés térségi (vonalas és területi) létesítményrendszerei. A létesítmények egyetlen működési rendszerbe kapcsolásának műszaki-szakmai kézenfekvőségét bonyolítja, és egyben vízügyi jogi szervezési feladattá avatja az, ha olyan létesítmények kapcsolatait kell megteremteni (az összeköttetésüket és együttműködésüket biztosítani), amelyek - jogilag - különböző kezelők, sőt tulajdonosok érdekkörébe tartoznak. A mai jogi keretek ilyenkor a műszaki tényszerűségnek ellenébe kerülnek, aminek az egységes vízgazdálkodás érdekében való feloldása a vízügyi jog egyik jövőbeni feladata. Végül a területi integrációnak egy még fejlettebb formájával állunk szemben, ha a létesítmények és funkciók nemcsak egy szakágazati cél jobb kielégítése végett kapcsolódnak, hanem több vízgazdálkodási cél elérésére összegződnek. Ezzel az összekapcsolással egy új rendszeralkotó szempont lép fel és előtérbe: a többcélúság. A korszerű vízgazdálkodás egyik legtipikusabb megnyilvánulása az egymástól „függetlenül" megvalósuló szakágazati eszközök (létesítmények) helyett összetett vízgazdálkodási eszköz-egységek létrehozatalával több cél együttes kielégítése. Ennek lehetséges és már ma is felismerhető fő formája, ha ugyanazzal a létesítménnyel egyszerre több - azonos minőségű - célt elégítünk ki, amikor a többcélúság alanyi jellegű; ilyen a VT-ben is már szabályozott csatlakozás intézménye. De egyre inkább jellemző a többcélú vízgazdálkodási létesítmények megvalósítása is, ilyenek elsősorban a többcélú tározók, vagy pl. a csatornarendszerek, amelyek a belvíz-elvezetést és az öntözővíz-