Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)

2. füzet - Bényey Zoltán: A vízügyi jog fejlődése

160 Bényey Zoltán szakigazgatás és vízügyi szervezet pedig hatalmas teljesítményekkel igazolta a tárgyi és szervezetszerű hatékonyságát. 2.2.1. A VT-vel induló korszak első szakaszában (1965-1975 között) a fejlődés iránya és tartalma abban jelölhető meg, hogy a feladatszerűen, és szervezetszerűen létrejött vízgazdálkodási egység szakmai integrálódása - új irányokban - tovább folytatódott, és szerves tartalmi-működési egység vált belőle. Másrészt ezen az egységes egészen belül megindult egy differenciálódás is, a hagyományos szakágazati egységektől különböző új részalakzatok és ezek folyamatainak a kialakulása. Az integrálódási folyamatnak a rendszeralkotó vezérelve a területi, pontosabban a térségi elv fokozatos érvényesítése és új tartalmi egységek kialakulására való hatása. Ennek a folyamatnak a rendszerképző elemei a vízgazdálkodás komplex fejlesztése földrajzi (térségi) megjelenési formájának, a vízgyűjtőfejlesztésnek a jellemző folyamatai és alakulatai (Dávid 1978). Ezeket a rendszerképző elemeket a vízzel való tudatos gazdálkodás, a célszerű térségi beavatkozásokkal vezérelt vízgazdálkodási össztevékenység irányai (céljai) és vonulatai (eszközei) fejlesztik ki és forrasztják egységes rendszerbe, egyben pedig - töretlen fejlődést feltételezve! - irányítják a vízgyűjtőfejlesztés betetőző időszaka, a természeti és társadalmi vízviszonyok teljes szabályozása felé. A vízgazdálkodás fejlődésének ezeket az összetevőit mi - célunkhoz képest - nem hidrológiai-műszaki kategóriákban próbáljuk megragadni, hanem emberi (szervi) magatartás (feladatszerű működés) kategóriáiban követjük. Azokban a vízgazdálkodási részalakzatokban és célra irányított folyamatokban fogjuk fel, amelyeknek mint emberi (szervi) magatartásoknak a tárgytartalmát a jog képes megragadni, tehát amelyek vízügyi jogunknak a mai állapothoz képest való fejlesztéséhez alapanyagként szolgálhatnak. A vízgazdálkodási szakfeladat szerveződésének alapegységei - munkaszervezeti sejtjei - ebben az időszakban is a szakágazatok. A vízgazdálkodás egysége azonban már nem (nemcsak) ezeknek a szakágazatoknak az egységbe foglalását (összegzését, egyetlen összetett feladatkör részévé tételét) jelenti, hanem „cél-tárgy viszonylataik" megváltozását is. Egységbe törekvésükkel a vízgazdálkodásban kétirányú igen jelentős minőségi változás indult meg. Először is ezeken a szakágazatokon belül és az ezek közötti viszonyokban észlelhető egy „modernizálási" folyamat, szintén egyfajta összegződés vagy másképpen szólva, irányváltás, ami a hagyományos szakágazatok szemléleti, szerveződési, cél-feladat szerinti, az eszközökben és módszerekben való átformálódását kezdeményezi. Ugyanakkor a vízgazdálkodás rendszerében újfajta részegységek,a új típusú szakágazati egységek is kialakultak, feladatilag, sőt részben már szervezetszerűen is, amivel egy belső tagozódási folyamat indul a vízgazdálkodáson belül, egyben pedig a hagyományoshoz képest előrelépés egy újfajta összerendeződés irányába. A hagyományos szakágak mellett átfogó, összetett tartalmú és téregységekre irányzott új szakágazatok fejlődtek ki: a vízkészlet-gazdálkodás, a vízminőség-védelem és vízminőségszabályozás, a vízikörnyezet alakítása és fejlesztése. Ezek persze nem egyszerre és nem egyforma mértékben alakultak ki, és különösen nem egyforma mélységben tudatosult szakmai önállásuk, jelentőségük és feladatkörük. A vízgazdálkodási munkamegosztás, belső feladatszervezés egyik jövő feladata ezek tartalmának és a többi szakágazathoz való viszonyának a kimunkálása és hézagmentes összecsiszolása lesz. Magukban a hagyományos vízgazdálkodási szakágazatokban is nagy változás ment végbe ebben az évtizedben. Akár követte ezt megszerveződésük, akár nem, a működésükben és módszerekben mindenképpen lényegbevágóan új vonás jelentkezett, szerkezetükben és működésükben egyaránt. Ennek a változásnak a tartalma leginkább azzal jellemezhető, hogy a helyi jellegű, egymástól és más szakágazati operációktól is elkülönülő műszaki beavatkozások