Vízügyi Közlemények, 1987 (69. évfolyam)

2. füzet - Bényey Zoltán: A vízügyi jog fejlődése

A vízügyi jog fejlődése 159 megújított folytatására. Aggasztóbb, hogy az ágazat alapvető államigazgatási működési sajátosságai mind több oldalról válnak ismét vitatottá, újból indoklásra tartanak számot, s egyre nehezebb indokainkat el is fogadtatni, mintha az elmúlt 30-40 év semmit sem bizonyított volna. A sokféle külső és belső körülménynek mintegy határán áll, hogy a vízgazdálkodás szervezete és irányítása nemcsak anyagilag került e szakaszban nehezebb működési feltételek közé. Az irányítási és végrehajtási hatáskörökben is új helyzet állott elő. A vízgazdálkodás fejlődésének kimondottan a közvetlen irányítási viszonyok felelnek meg, s vízügyi jogi-felügyeleti eszközrendszere ilyen viszonyokra épült fel a VT-ben éppen úgy, mint a későbbi részjogszabályokban. A Játékszabályok" azonban fokozatosan, már az évtized fordulójától, a vízügy számára is megszigorodtak. A korábbi „tiszta" képletek feloldódtak, a „vízügyi mindenhatóság" a múlté lett, a korábbi kedvező és a vízgazdálkodás központi-kötött természetének teljesen megfelelő, egyébként kényelmes szakigazgatási állapot a 70-es évek közepétől végérvényesen megszűnt. Ez természetesen nemcsak saját vállalati és társulati irányításban követelt új módszereket, hanem kivált az ágazat külső hatóköreiben kellett új erőviszonyokkal szembenézni. Ahogyan bizonyos feszültségek nőttek (pl. a vízminőség károsítása; a vízgazdálkodás anyagi igényeinek fokozott érvényesítése az érdekeltek irányában stb.), az irányítás közvetett módszereinek általánossá válásával és a közhatalmi eszközök alkalmazásának fokozódó jogszerűségi kötöttségeivel egyre nehezebb lett „vízgazdálkodni" gazdasági és igazgatási értelemben egyaránt. Az általános gazdasági és a sajátos vízgazdálkodási fejlődésből törvényszerűen következő hatások fokozták a követelményeket a vízügyi joggal, a vízügyi közhatalom eszközrendszerével szemben, és egyre élénkebb érdeklődést ébresztettek a jog működése iránt. Most már nemcsak a gyakorlati igényű gazdasági szabályozás segédeszközeként kezdték elfogadni, hanem kénytelen-kelletlen a szélesebb értelemben vett ágazati-szakigazgatási irányítás, a vízjogi érdekrendezés és érdekbiztosítás érvényre juttatása, közhatalom alkalmazása iránt is megfogalmazódtak az új korszak követelményei. Ezek teljesítésére a - régi felépítésű - vízjog felkészültsége nem mindig elegendő; kivált azonban jogalkalmazásunk rugalmassága és - olykor túlságosan .jogászi", máskor éppen egyoldalúan „műszakilag" befolyásolt - beállítottsága, tehát végül is a színvonala, nem mindig hozza a szükséges és elvárt eredményeket. A vízügyi jog fejlesztésének időszerűsége tehát főként a hatékonyabb közhatalmi ágazatirányító és hatósági működés kifejlesztésének és hatásosabb alkalmazásának igényéből táplálkozik. A vízgazdálkodás sem szervezetében, sem működésében nem „gyenge". További jó működése azonban a vízgazdálkodás sajátosságainak megfelelő szervezeti-működési formák megóvását és fenntartását, sőt a fejlesztését követeli meg, másrészt pedig a közhatalmi, ágazatirányító és hatósági hatáskörök továbbfejlesztését és hatékony alkalmazását írja elő - tehát jogfejlesztést igényel. A jogi szabályozással szemben viszont egyre fokozódik az aggodalom - kint és bent egyaránt - a „túlszabályozás" miatt, miközben a vízügyi jog kiépítettsége - arányaiban kétségkívül nem elegendő mértékű. Ezért is szükséges a meglévő és újonnan kialakítandó vízügyi jog fejlesztésének irányait szélesebb, társadalmi és államigazgatási szempontból elvileg megalapozott vizsgálattal tisztázni. 2.2. A vízgazdálkodás műszaki-gazdasági teljesítményei A vízgazdálkodás az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején indult rohamos, meredek ívű fejlődésnek. Szakmai és feladatszerű integrálódása a társadalmi-gazdasági alapokkal teljes összhangban álló működési egységet alakított ki, az egységes vízügyi