Vízügyi Közlemények, 1985 (67. évfolyam)

3. füzet - Domokos Miklós-Sass Jenő: A Duna-medence sokévi átlagos vízmérlege

452 Domokos M. és Sass J. A vízmérleg kiadási oldalán szereplő két elem közül a területi párolgás (£T,) évi középértékeit nagyjából ugyanazok a természetföldrajzi tényezők befolyásolják, mint a csapadékét, csak ellenkező értelemben és mennyiségének természetesen határt szab a rendelkezésre álló csapadék (Szesztay 1964). Ennek megfelelően a kontinentalitás kelet felé érvényesülő erősödésével a csapadéknak egyre nagyobb százaléka párolog el. A párolgás vonatkozásában a hegységek — elsősorban alacsonyabb középhőmérsékletük miatt — negatív, az alföldek (a magasabb középhőmérséklet és a talajvíztükör közelsége következtében) pozitív eltérést okoznak az általános tendenciához képest. A természetföldrajzi tényezők változékonyságára legérzékenyebb elem a területi lefolyás (/?,), amely az eddig említett — a csapadék és párolgás mennyiségének befolyásolásán keresztül ható — tényezőkön kívül mindenekelőtt a domborzatot jellemző paraméterek (lejtésszög, reliefenergia, kitettség stb.) függvénye. A szélsőségesen magashegységi Enns-vízgyűjtő egységnyi területén (meredek lejtők, 2000 m-t meghaladó reliefenergia) például 145-ször annyi lefolyás keletkezik, mint a Duna-medence legkeletibb, túlnyomórészt enyhén dombsági- területéről, míg csapadékösszegeik aránya csupán 3,53. A magashegységi vízgyűjtőkre (amelyek közé az Alpok hat vízgyűjtője mellett a Vág-vízgyűjtő volt sorolható) a bőséges: P

t > 900 mm • a ~

1 — részben hó alakjában hulló — csapadék jelentős hányadának (0,4 < a < 0,7) lefolyása jellemző. Ezzel összhangban viszonylag alacsony a párolgási veszteség. Az Alpok és a Kárpátok peremének túlnyomórészt középhegységi és dombsági (és részben síkvidéki) területein elhelyezkedő vízgyűjtőkön az előbbieknél kevesebb csapadék (600 mm • a~

1 < P; < 900 mm • a - ') zöme elpárolog. Ennek következtében a lefolyás mindenütt a csapadék kétötöde alatt, a jelentősebb dombvidéki területtel rendelkező vízgyűjtők (Rába, Sió, R. Lom) esetében egytizede és egyötöde között marad. A fentiekből következik, hogy a Duna vízhozamának növekedése korántsem arányos a vízgyűjtőterületével. A vízmérleg-elemeknek és a lefolyási tényezőknek a Duna hossza menti alakulásáról a III. táblázat ad összefoglaló tájékoztatást. A táblázatból megállapítható, hogy az Enns betorkollása alatti szelvényig a lefolyási hányad jelentősen növekszik, majd enyhén csökken. Ezt az általános tendenciát azonban egy-egy — a környezetétől eltérő lefolyási viszonyokkal rendelkező — vízgyűjtő (elsősorban a Vág és a Száva) becsatlakozása némileg módosítja. III. táblázat Egyes dunai szelvények vízgyűjtőinek vízháztartási jellemzői (1941—70) A dunai szelvény megnevezése Vízgyűjtőterület, A [km

2] Területi átlagos A dunai szelvény megnevezése Vízgyűjtőterület, A [km

2] csapadék, P [mm • a1] lefolyás, R [mm • a1] lefolyási tényező, a M A Lech-tork. felett 15 654 914 370 0,40 Az Enns-tork. alatt 92 154 1097 600 0,55 A Tisza-tork. alatt 423 182 834 301 0,36 A Száva-tork. alatt 529 156 878 337 0,38 Betorkollás a Fekete-tengerbe 817 000 816 264 0,32