Vízügyi Közlemények, 1985 (67. évfolyam)

3. füzet - Pálfai Imre: A síkvidéki vízrendezés időszerű kérdései

376 Pálfai Imre A talajcsövezés gyors térhódítását a korszerű építési anyagok és kivitelezési technológiák alkalmazása tette lehetővé. Ma már — az égetett agyagcsövek helyett — szinte mindenütt a PVC alapanyagú, körkörös bordázatú, perforált flexibilis talajcsöveket használják (ezek hazai gyártása 1979-ben kezdődött el), melyek a nagy teljesítményű speciális csőfektetésű gépekkel rendkívül gyorsan (2—3 km/h munkasebességgel) és — a lézervezérlésnek köszönhetően — pontosan fektethetők le. Az eddig megépült síkvidéki talajcsőhálózatok néhány fő jellemzője a következő. A szívók mélysége 0,9—1,4 m, átmérője általában 65 mm (helyenként fölöslegesen nagyobb), esése 1—2%o, egymástól való távolsága 15—25 m. A drénárokban rendszerint szűrőt alakítanak ki, a visszatöltésre kerülő talaj meszezésével. A talajcső védőszürőzése (pl. terfil-szövettel) már ritkábban fordul elő. Kezdetben a nyíltárkos, később a zártgyűjtős rendszerek terjedtek el. Utóbbiak nagyobb táblák kialakítását teszik lehetővé, de a talajcsőhálózat által összegyűjtött víz a kis terepesések miatt gyakran csak szivattyúzással vezethető a befogadó csatornába. Az előre gyártott elemekből épített automatikus üzemű szivattyúállások jól beváltak. A nyíltárkos rendszer nagy hátránya, hogy viszonylag kis vízhozam szállítására — a szívók kitorkollása alatti vízszint biztosítása érdekében - nagy keresztmetszetű csatornát kell építeni, mely jelentős földterület-veszteséggel jár és komoly fenntartási gondokat okoz. Ennek ellenére még ma is több helyen építenek nyíltárkos rendszert. Egyes kutatói vélemények szerint az Alföld nagy részén, főleg a Tiszántúlon, a talajvíz optimális szintje 2,0—2,5 méterre van a terepszint alatt, ugyanis az ennél magasabb vízállás — közvetlenül vagy a kapilláris vízmozgás révén — káros sófelhalmozódást idéz elő a talajban. A 2,0—2,5 méteres talajvíznívó biztosítása érdekében ennél valamivel mélyebbre kellene fektetni a talajcsöveket. Ezzel viszont lemondanánk a talajvízből származó jelentős nedvességről, amit csak az öntözés egyidejű bevezetésével engedhetnénk meg. Ennek a megoldásnak a gazdasági terheit azonban valószínűleg sem a mezőgazdasági üzemek, sem a népgazdaság nem tudná elviselni. Az optimális talajvízszint — mely a talaj tulajdonságaitól és a talajvíz sótartalmától függ — egyébként még egy adott helyen is nehezen jelölhető ki, mivel igen változó az időjárás, s így a talajvízjárás is. A kérdés behatóbb vizsgálata feltétlenül indokolt, hiszen egyik legnagyobb természeti kincsünk, a termőtalaj védelméről van szó. Az 1980-as évek szárazabb időjárása, de különösen az 1983. évi aszály, ráirányította a figyelmet a talajcsőhálózatok kettős hasznosítására, illetve a talajcsőrendszerek eleve kettős rendeltetés szerinti kialakítására. Például Csongrád megyében 1982-ben és 1983-ban mintegy 20 km

2-en, 1984-ben 42 km

2-en használták a meglévő talajcsőhálózatot — az öntözővíz visszaduzzasztásával altalaj nedvesítésre, s kedvező terméseredményeket értek el (1983-ban őszi búzából és kukoricából 1,1 • 10

5 kg/km

2, lucernából 4,1 • 10

5 kg/km

2, napraforgóból 0,7 • 10

5 kg/km

2 többlettermést). Még nagyobb többleteket (kukoricából 3,0 • 10

5 kg/km

2) eredményezett ez a módszer a Debreceni Agrártudományi Egyetem Termelésfejlesztési Intézetének hajdúszoboszlói, 0,30 km

2-es kísérleti telepén, ahol 5 éve folynak a vizsgálatok a kettős hasznosítású drénrendszerekkel. A talajcsőhálózatok kettős hasznosításának a sófelhalmozódási szint esetleges megemelkedése mellett — a feltételezések szerint — más káros hatásai is lehetnek, így például a mélylazítás hatásának csökkenése és a hordaléklerakódás növekedése a drénhálózatban. Termesztési szempontból okozhat gondot a növényzet egyenlőtlen fejlődése és a termés nem egyidejű beérése. Növekedhet a talajból való tápanyagkimosódás, ami