Vízügyi Közlemények, 1984 (66. évfolyam)

3. füzet - Kovács György: Az átlagos lefolyás meghatározása a folytonos mezők elvének alkalmazásával

364 Kovács György A sokévi közepes fajlagos lefolyás és a vízgyűjtőterület közötti kapcsolatnak ez az eltérő viselkedése a kis, illetőleg a nagy vízgyűjtők tartományában a folytonos mező előzőekben kifejtett elvének alapján egyértelműen indokolható. A fajlagos vízhozam sokévi középértékében a vizsgált szelvény fölötti vízgyűjtő lokális viszonyai átlagolva jutnak kifejezésre. Kis területről a lefolyás szélsőségesen eltérő lehet a felület fedettsége, valamint lejtési, tározódási, beszivárgási és talajvíz viszonyaitól függően. Egyes részvízgyűjtő minden elemi egységéről külön-külön meghatározva fajlagos évi vízhozamot, ezek középértéke a teljes területet jellemző átlagos paraméterrel egyezik. Ugyanez az átlagolási folyamat zajlik le, amikor a részvízgyűjtők lefolyása a nagyobb folyó szelvényében összegződik. Nyilvánvaló, hogy kis részvízgyűjtőn belül a felületek sokfélesége még nem képes teljességében reprezentálni a régió minden lefolyási sajátosságát, a terület növekedésével azonban a belső szerkezeti eltérések fokozatosan kiegyenlítődnek és elérünk egy olyan határt - a régióra jellemző reprezentatív elemi vízgyűjtő méretet - amely fölött a makroszkopikus vizsgálat kielégítő eredményt ad, a belső szerkezeti változékonyság elemzése már szükségtelen. A sokévi átlagos fajlagos lefolyásnak ez a folytonos mező elvén alapuló értelmezése segítséget ad ahhoz, hogy a tervezői gyakorlat számára segédletet dolgozzunk ki, amely kellő biztonsággal közvetlenül megadja a közepes vízhozamot azokban a szelvényekben is, ahol mérésekkel, megfigyelésekkel nem rendelkezünk. Külön kell választanunk azokat a hidrológiai szempontból homogénnek tekinthető régiókat, amelyeken belül - a felület változékonyságától függő határnál nagyobb kiterjedésű vízgyűjtők esetében - a fajlagos lefolyás állandó értéknek tekinthető. Ennek a régióra jellemző állandó fajlagos értéknek (a törzsértéknek) és a területnek a szorzata bármelyik szelvényre megadja a tervezés során sokszor igényelt sokévi közepes vízhozamot. Az egyszerű összefüggés alkalmazásának természetesen feltétele az, hogy a vizsgált vízgyűjtő nagyobb, mint a régióra jellemző reprezentatív elemi vízgyűjtőméret, mert csak ebben az esetben igaz az az állítás, hogy a fajlagos lefolyás változékonysága nem számottevő. Ugyanez a gondolatmenet elvezet azonban annak a megállapításához is, hogy a reprezentatív elemi méretnél kisebb vízgyűjtőkre statisztikai eszközökkel nem ságátbecsülhetjük az évi közepes vízhozamot, annak meghatározásához minden esetben a terület egyedi lefolyási viszonyainak elemzése szükséges, mert ezek eltérő volta jelentősen különböző fajlagos vízhozamot eredményezhet. Ezért a folytonos mező elvének alkalmazása egyben arra is figyelmeztet, hogy a kis vízgyűjtők fajlagos lefolyásának meghatározását csak a tényleges felületi adottságoknak, és hidrológiai folyamatoknak a figyelembevételével, tehát statisztikus és determinisztikus modellek együttes alkalmazásával oldhatjuk meg. 3. A fajlagos lefolyás meghatározása a dunántúli vízgyűjtőkre A kis vízfolyások hozamának több mint harminc éve megkezdett rendszeres mérése és a hálózat fokozatos bővítése ma már módot nyújt arra, hogy - a folytonos mező elvének ismertetett összefüggéseit értékelési alapként használva - nagykiterjedésű régiók lefolyási viszonyait részletesen jellemezzük és olyan tervezési segédleteket dolgozzunk ki, amelyek felhasználásával észleléssel nem rendelkező szelvényekben is meghatározhatjuk a fajlagos lefolyás sokévi átlagát. Mostani elemzésünk közvetlen célja a kifejtett elvek