Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)
1. füzet - Lászlóffy Woldemár: Francia és orosz kapcsolatok a magyar vízügyek múltjában
Francia és orosz kapcsolatok a magyar vízügyek múltjában 8 5 Az osztrák Duna 1882-ben megindult középvízi szabályozása elleni, szűnni nem akaró panaszok miatt a bécsi parlament az 1899. I. 4-i törvénnyel elrendelte az alsóausztriai Duna-szakasz kisvízi szabályozását. Mivel a magyar Felső-Duna középvízi szabályozása sem hozta meg a kívánt eredményt, a pozsonyi folyammérnöki hivatal még ugyanabban az évben előterjesztést tett a legrosszabbnak bizonyult Körtvélyes és Vajka közötti szakasz (1843—1835. fkm) kisvízi szabályozására, elkészítette a szükséges felvételeket és szabályozási tervet, amelynek engedélyezése után, 1900 őszén, a munkát el is kezdte ( Schick 1929, Tőry 1952). A kisvízszabályozás további sorsa azután akkor dőlt el, amikor az osztrák kormány a fent említett törvény végrehajtása előtt szakértői véleményadásra hívta meg Girardoní és Kvassayt. Erről az 1901 májusára szóló meghívásról a következőket olvassuk ( Österreichische Wochenschrift.. . 1901): „A dunai kisvízi szabályozás ügyében szakértőként csupán Henri Girardont, a Rhőne-szabályozás lyoni főmérnökét és Kvassay Jenőm. kir. miniszteri tanácsost, az Országos Vízépítési Igazgatóság főnökét hívták meg. További osztrák és német vízépítési szakemberek meghívásától a Dunaszabályozási Bizottság eltekintett... A szakértők nemcsak műszaki szempontból vizsgálják felül a (bécsi) átvágáson kívüli Duna-szakasz kisvízi szabályozására készített tervet és arra a kérdésre fognak válaszolni, hogy milyen hatással lesznek az előirányzott művek a hajózási viszonyok megjavítására, hanem véleményt kell nyilvánítaniok arról is, hogy a kisvízi müvek előreláthatólag miként fogják befolyásolni a mederviszonyokat, közelebbről az árvizek lefolyását." Kvassay szakértői felkérésében talán közrejátszott igen sikeres szereplése az előző évi párizsi nemzetközi hajózási kongresszuson (Kvassay 1900). Gondolnunk kell azonban arra is, hogy milyen fontos érdeke fűződött az osztrák gazdasági életnek ahhoz, hogy a magyar FelsőDuna forgalmi teljesítőképessége is megjavuljon. Kvassay bevonásával kívánhatták tehát elérni, hogy az ausztriai szakasz kisvízi szabályozásával egy időben magyar részről is megtörténjen minden a hajózási viszonyok megjavítása érdekében. Nincs adatunk arról, hogy elfogadta-e Kvassay a meghívást és találkozott-e Girardonnal vagy sem, mert az osztrák Dunaszabályozási Bizottság 1901. július 17-i plenáris ülésén csak Girardon szakértői véleményéről volt szó ( Österreichische Wochenschrift. . . 1901). Tény azonban, hogy a magyar Felső-Dunán a kisvízi szabályozás 1900-tól Girardon elveinek figyelembevételével történt. 1900—16 között 101 sarkantyú épült (Tőry 1952). Ugyancsak a francia példa hatásáról tanúskodik a Közép-Duna szabályozásának leírása (Szabó 1912). Amíg a Felső-Dunán a korábbi, középvízre történt szabályozás művei eleve kötöttséget jelentettek, és a kisvízi szabályozásnak az adott korlátok között kellett kedvező hatását kifejtenie, a Maros szabályozáséi ban szabadon követhették a Fargue és Girardon kijelölte utat. A munkát 1904-ben, a torkolattól 193 km-nyire fekvő Konopnál kezdték, hogy az ottani bányákból vízen szállíthassák a szabályozó művek építéséhez szükséges követ. Az aradi folyammérnöki hivatal, a hágai kongresszus programjának kiírásában hangsúlyozott Fargue-féle elvet követve, egyes gázlók rendezése helyett az Aradig terjedő 81 kmes szakasz átfogó szabályozását irányozta elő. A kivitel során azonban nem követték a francia példát (Bogdánfy 1906). A sarkantyúkat ugyanis — Maiina Gyula 2 3 tiszai sikerei nyomán (Maiina 1902) — iszapoló müvekként, rőzséből állították elő és az eredmény gyorsabb elérését a tervezett sodorvonalat követő vezér-ér kotrásával segítették. Az olcsó megoldás mellett szólt az is, hogy a rőzsemüvek nem veszélyeztették a netalán beléjük ütköző hajók épségét, a kikotort vezér-eret pedig maga a folyó bővítette ki, miközben a vonalozás esetleges hibáját is helyesbítette.
