Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)
1. füzet - Lászlóffy Woldemár: Francia és orosz kapcsolatok a magyar vízügyek múltjában
80 Lászlóffy Woldemár A szabályozás annyira eredményes volt, hogy 1908 után, második lépésként, a Makótól a torkolatig terjedő folyószakaszra is kiterjesztették (Gillyén 2 4 1912/1, és 4.). A munkák befejezését a világháború akadályozta meg. Gillyén nem érte be Girardon 1894. évi tanulmányával. Élénk figyelemmel követte az utódjának vezetése alatt folyt munkálatokat is ( Armand 1911). Ennek — és a gyakorlatban elért sikereinek — elismeréseként Kvassay 1913-ban a pozsonyi folyammérnöki hivatalba helyezte át, és 1918-ban, hivatalfőnöki minőségben, a felső-dunai kisvízszabályozás élére állította (Gillyén 1915/1—2. és 6.). A Tiszán — Maiina helyi jellegű beavatkozása után — a szolnoki folyammérnöki hivatal indította el a kisvízi szabályozást. Elsőként a tiszavezsenyi gázló rendezésére került sor 1909-ben (Pósa 1911) és ezt 1911-ben a tiszakürti gázlószabályozás követte (Iványi 1913). A munkát mindkét helyen hányi Bertalan 2 5 vezette, aki később a Tiszán ma is követett kisvíz-szabályozási rendszert tudományos alapossággal kidolgozta és a szükséges munkák végrehajtásáért élete végéig szívósan küzdött (hányi 1948). Fargue és Girardon neve elválaszthatatlan a hazai folyószabályozásoktól. A szakterület klasszikusaiként szerepelnek a mérnökképzésben ma is, nemcsak nálunk, hanem francia földön, az École des Ponts et Chaussées-n is (Quesnel 1963). A francia hidrotechnika magyarországi befolyása a német szakirodalom fellendülésével, a 19. század végétől, fokozatosan csökkent. A világháború kitörésével azután a francia—magyar kapcsolatok meg is szakadtak. Újraéledésük idején — a harmincas években —, vízügyi politikánk már a korábbiaknál szélesebb körű kapcsolatok kiépítésére irányult. A magyar—francia kapcsolatok újabb megerősödését jelentette az 1974ben létrejött Vízügyi Albizottság. 2. Magyar—orosz vízügyi kapcsolatok a 19. században és századunk elején 2.1. A Dnyeper és az Al-Duna zuhatagos szakaszának szabályozása A Párizsban az V. Nemzetközi Belhajózási Kongresszuson „Az al-dunai Vaskapu és az ottani többi zuhatag szabályozása" címen francia nyelven előterjesztett jelentés (Gonda 1892) főként az orosz résztvevők körében keltett érdeklődést. Különösen Timonov 2 6 a szentpétervári közlekedési intézet (egyetem) adjunktusa és későbbi professzora figyelt fel rá. Amint ugyanis a Dunát hajózási szempontból gyakorlatilag két különálló szakaszra osztotta az Ómoldova és Turnu-Szeverin közt 45 km hosszon megoszló zuhatagok sora, úgy Európa harmadik legnagyobb folyóján, a Dnyeperen is elválasztotta egymástól a felső és az alsó szakaszt a Jekaterinoszláv (ma Zaporozsje) és Alexandrovszk között 67 km-en egymás után következő kilenc zuhatag. A legveszedelmesebben, a Nenasziterki-n (a „telhetetlenen") 900 m-en 4,6 m volt (!) a vízszínesés. Közepes vízállásnál egyes tutajok, jelentékeny kockázatot vállalva, átvergődtek még az akadályokon, de kisvíz idején — éppúgy mint a Dunán — ez is lehetetlenné vált. A tutajforgalom ideje mindössze 85—100 napra terjedt, és a szállítmányok 1—3%-a rendszerint elpusztult. Hasonlított a két nagy folyam a helyzet megváltoztatására irányuló törekvések tekintetében is. Az Al-Dunán 1832—34-ben teremtette meg Vásárhelyi a meder részletes felvételével a szabályozási tervek elkészítésének alapjait, és végzett kisebb sziklarobbantásokat. Az orosz
