Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)
3. füzet - Vágás István-Simándy Béla: Az árvízi előrejelzés fejlesztésének Szegeden kialakított módszerei és eredményei
356 Vágás I. és Simády В. A Bartha-Szöllösi-Nagy (1982) által közölt előrejelzési hibakorlátok értékszámai is azt mutatják, hogy a Tisza rendkívül következetlen árhullámainak létrehozatalában. De, ha tényleg ennyire következetlen, miért hasonlít egymásra mégis olyan nagy mértékben a 39 feldolgozott nagy árvíz „grafikus menetrendje"? Sikerülhet a merev mércekapcsolati egyenletek alapján kapható előrejelzéseket visszacsatolni a valóság talajára és empirikus javító tényezőkkel jobb eredményeket elérni. Hogy az empirikus visszacsatolásoknak milyen hasznuk van, ezt a Szesztay (1972) által kidolgozott grafikus segédletek mutatják. Ezek a segédletek ugyanis tartalmazzák a vízszín természetes duzzasztásainak és süllyesztéseinek a legfontosabb következményeit is, mert a mellékfolyókat jellemző alkalmas és főként hatékony segédváltozókkal enyhítik az alapösszefüggések látszólagos determináltságát. Igazgatóságunk előrejelzési gyakorlatában alkalmaztuk a mércekapcsolati módszereket. Számítógépi bérmunka igénybevételével és programozható zsebszámítógépek használatával számos tiszai és Tisza-völgyi árvízi és középvízi kapcsolati egyenletet és eltérési értéket határoztunk meg. Az 1980. évi nyári árvíz, majd különösen az 1981. évi tavaszi árvíz mutatta meg, hogy ezen törekvésünk az árvízkifejlődés valósága miatt csak korlátozott keretek között adhat az árvízvédelem számára használható és megbízható eredményt. 1980-ban a szegedi tetőzés már augusztus 6-án bekövetkezett a Tiszán, tekintettel a Maros akkor oda érkező árhullámára (2. ábra). Szolnokon és Csongrádon ellenben csak augusztus 12-én volt tetőzés, ami Szegeden 14-én talán még nyomaiban felfedezhető volt, de Szeged alatt már nyomaiban sem. Vannak árhullámok, amelyek a Tisza valamelyik pontján egyszerűen véget érnek, elvesznek, elenyésznek. Az 1981. évi tavaszi, teljes Tisza-vízgyüjtőre kiterjedő árhullámnál pedig azt kellett megállapítanunk, hogy az árvíz időtartamának legnagyobb részében a Tisza - Tiszafüredtől egészen a torkolatáig - elveszítette hidrológiai önállóságát és vízállásainak alakulását előbb a Maros, ezt követően a Duna, és rövidebb időszakon át az alpári nyárigát helyzete determinálta (3. ábra). Újszerű fogalom itt a „hidrológiai önállóság", ami az áradáskor vagy megmarad, vagy elveszhet. Az előbbi esetben még lehet remény a felülről lefelé ható oksági lánc felépülésére, az utóbbi esetben azonban ez definíciószerűen kizárt. A „hidrológiai önállóság" elvesztése tehát alulról felfelé ható okok következménye. Vajon mégis igaza volt a phaedrusi mese farkasának, amikor azzal vádolta a vízfolyás irányában alatta ivó bárányt, hogy számára is megzavarhatta a vizet? Erre a kérdésre a következőkben válaszolunk, amikor rámutatunk a természetes vízszínduzzasztások és süllyesztések tiszai meghatározó szerepére. A mércekapcsolati egyenletek kérdésében azonban már itt kialakíthatjuk záró megállapításainkat: Mércekapcsolati egyenleteket - a regresszióanalízis alkalmazásával nyert számítási összefüggéseket - csak akkor alkalmazhatunk, ha a változók között nemcsak időbeli együttjárás van, hanem igazolható oksági kapcsolat is. Ha az észlelt és az előrejelzett értékek különbségeinek empirikus szórása túlságosan nagy érték, úgy ez az egyenletek használati lehetőségeit önmagában is korlátozza. A Szegeden 1979 júniusában rendezett hidrológiai társasági előrejelzési konferencia előadóinak döntő többsége a regressziós mércekapcsolati egyenletek számítástechnikai kérdéseivel foglalkozott, és akik a hidrológiai megalapozást, vagy más előrejelzési módszereket is fontosnak tartottak, azok éppen a Tisza mentén működő vízügyi szakemberek voltak: elsősorban a szegediek, de szolnokiak és nyíregyházaiak is.
