Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)

3. füzet - Vágás István-Simándy Béla: Az árvízi előrejelzés fejlesztésének Szegeden kialakított módszerei és eredményei

348 Vágás I. és Simády В. 1.1. Az árvíztörténeti analógiák módszere Ismert vízimérnöki tapasztalat az, hogy egy folyó viselkedését elsősorban a folyó eddigi tevékenységének adataival jellemezhetjük. Emiatt célszerűnek láttuk a Tisza szabályozása után bekövetkezett összes árhullámának tételes tanulmányozását. 1876 óta (1982-ig) 28 árvizes év 39 nagy, a Tisza teljes hosszán végigvonuló árhullámát tartottuk az elemzésre elsődlegesen alkalmasnak. Az elemzés fő része volt a bekövetkezett vízállástetőzések folyókilométer szelvény szerinti „grafikus menetrend"-jének összeállítása, a vonatkozó tetőzési vízállások és az azokat befolyásolható mellékfolyó vízállások feltüntetésével. {Simády - Vágás 1979, Vágás 1977-80.) Az árhullámok előrejelzésének - szinte a szakirodalomnak az egészéből látható - alapgondolata az, hogy a főfolyó és a fontosabb mellékfolyók felső vízmércéin kialakult jellemző (pl. tetőző) vízállás, vízhozam vagy időadatokat, vagy akár a csapadékhullás, vagy hóolvadás alkalmas adatait olyan okoknak fogjuk fel, amelyeknek okozatai a főfolyó alsó vízmércéin kialakuló jellemző vízállás, vízhozam, vagy idő adatok. A feltételezett okok matematikai egyenletek független változóinak megállapítását jelentik, amelyekből azután determinisztikus, vagy a kapcsolatok lazább volta esetén sztochasztikus módszerekkel és okozatokat jellemző függvényértékek adódnak. A Tisza árvíztörténeti adatai alapot adtak annak kétségbevonására, hogy a FelsőTisza, vagy a felső-tiszai mellékfolyók jellegadatai egyáltalában okai lehetnek közép- vagy alsó-tiszai eseményeknek. Mindaddig, amíg feltételezték, hogy a Tiszán az okozati hatásoknak feltétlenül felülről lefelé kell terjedniük, összefüggéseket is igyekeztünk keresni az oksági lánc kifejezésére. A tetőzési vonalak grafikus menetrendjét - időrendi sorrendben - az 1., 2. és 3. ábrákon adjuk meg. Az 1. ábrán bemutatott 1877. évi május-júniusi árhullámnál az Alsó-Tisza tetőzései megelőzték a Közép-, sőt a Felső-Tisza tetőzéseit is, és a Közép-Tiszán napokig stagnáltak a tetőzések. Az 1881. évi áprilisi árhullám Polgárt követően lelassult, Szeged és Szolnok közt pedig tetőzése a vízfolyással ellentétesen haladt. Az 1888. évi áprilisi árhullám Polgártól Szolnokig igen lassan haladt, Szolnok alatt viszont két, majd három tetőzést is kialakított. Az április 5-6-i tetőzések vonala a Maros tetőzésmegszüntető hatásának bizonyítéka. Az 1913. júliusi árhullám két ágból indul és két részre szakad. A Maros meghatározó szerepe jellegzetes. A 2. ábrán jól látható, hogy az 1919. évi árhullám letetőzését a Duna viselkedése vezérelte. 1932-ben a Maros is, a Duna is közrehatott mindabban, ami a tetőzések során Polgár alatt történt. Még a viszonylag önálló és a Felső-Tiszán is igen jelentékeny 1970. májusi árhullám is a Maros-Duna együtthatás alatt állt Szolnok alatt. 1980 augusztusában a Maros önállósította a Mindszent alatti Tisza-szakasz tetőzéseit, s ennek hatása Polgár és Szolnok közt a fő árhullám haladását is lassította. A 3. ábrán az 1981. márciusi árhullám grafikus menetrendje látható. Az árhullámnál előbb a Bodrog, később a Maros lassította a tetőzések haladását, majd az alpári nyárigát feladása egyszerre vetett véget minden tetőzésnek. Az eredeti árhullám a nyárigát-öblözet felteltével újra kifejlődött ugyan, de a Duna apadása miatt a torkolat előtt elenyészett. A tetőzési vonalak „grafikus menetrend"-je azonban a következő ellentmondásokra világított rá: - Ha az árhullámok a Tisza egy pontján utolérték egymást, és két vagy több egyediként indult árhullám összeolvadt, nem lehetett értelmezni, hogy az alsó vízmércén