Vízügyi Közlemények, 1983 (65. évfolyam)

3. füzet - Kovács György: Az árvizek előfordulási valószínűsége számításánek kérdései

324 Kovács György olyan adatsorokkal végezhetjük el, amelyek az állójeges napok adatait nem tartalmazzák, a jeges árvizek előfordulási valószínűségét pedig külön, más módszerekkel kell meghatároznunk. Kivételnek tekinthetjük azokat az eseteket, amikor a jeges napokon is megbízhatóan meghatározhatjuk a lefolyt vízhozamot (pl. műtárgyak vízszállítását), mert akkor a vízhozamstatisztikába ezeket az adatokat is bevonhatjuk, hiszen a vízgyűjtőről történő lefolyás mennyiségét az állójég, vagy a torlasz jelenléte nem befolyásolja. 1.4. A halmaz homogenitásának vizsgálata A homogenitás általában alkalmazott ellenőrzési módja az, hogy a halmazt részekre bontjuk, minden részhalmaznak külön-külön számítjuk a statisztikai jellemzőit (középértékét, szórását, eloszlását) és vizsgáljuk, hogy a jellemző paramétereknek az eltérése szignifikáns-e, vagy sem. Amikor idő szerint rendezett halmaz felosztásával végezzük a vizsgálatot, az ellenőrzés alkalmas azoknak a fizikai folyamatoknak a feltárására, amelyek időben módosítják a vízjárást (a vízgyűjtő lefolyási viszonyainak vagy a meder vízszállító képességének változása). Az állójeges időszakoknak az előző példában említett és az általánostól eltérő viselkedése már rámutat arra, hogy más folyamat is okozhatja a halmaz inhomogenitását, amit a részhalmazok szokásos szétválasztása kimutatni nem tud, éspedig az a fizikai tény, hogy a kiválasztott csúcsokat különböző árvizet kiváltó meteorológiai folyamatok hozták létre, és azok kialakításában a más hatások által befolyásolt alaphozam különböző arányban jut szerephez. Eleve különválasztva a jeges árvizeket a megmaradó lokális maximumok is több csoportra bonthatók eredetük szerint. A legközvetlenebbül belátható különbség a hóolvadásből és a csapadékból származó árvizek között mutatkozik. Az utóbbi csoportban is adódnak eltérések az esőt okozó meteorológiai folyamatok tér és időbeli skálájának különbsége szerint (meteorológiai frontok átvonulása, ciklon tevékenység, konvektív zápor). Nyilvánvaló, hogy ezeknek a meteorológiai helyzeteknek az előfordulása maga is véletlenjellegü esemény, tehát külön-külön is valószínűségi eloszlással jellemezhető. Az árvízi csúcsokat összefogó halmaz az előzőek eredőjeként olyan kevert eloszlást reprezentál, amelyen belül az egyes összetevők eltérő módon transzformálva jelennek meg (a kis vízgyűjtőn a kis kiterjedésű, nagy intenzitású konvektív záporból származó csúcsok dominálnak és kisebb a súlyuk a kiterjedt, hosszan tartó esőknek, míg nagy vízgyűjtőkön az utóbbiak okoznak szélsőséges árvizet, a záporok viszonylag kisebb hullámot váltanak ki). Az elmondottak szerint tehát a hidrográf lokális maximumaiból válogatott értékek halmaza fizikailag nem homogén és ezért helyesen különböző eloszlási függvények szuperponálásával kellene megközelítenünk empirikus eloszlását, nem pedig egyetlen elméleti görbe illesztésével. Természetesen a változatok száma az említett négy főtípusnál lényegesen nagyobb, hiszen ezek kombinációján kívül minden csoporton belül még sokféle változatot különböztethetünk meg. Bodolainé (1972) elemezte ilyen szempont szerint a Duna és a Tisza árvizeit, és meghatározta az azok kialakulását megelőző időszakokra jellemző szinoptikai helyzeteket. A Tiszán 1951 és 1970 között levonult 45 árhullám közül több mint 50% az év első három hónapjában jelentkezett, feltételezhető tehát, hogy ezeket hóolvadás hozta létre, vagy az is jelentősen befolyásolta. Az árvizet kiváltó meteorológiai helyzetek többségét ciklon kialakulása jellemezte. Ezek között három olyan főbb típust talált, amelyek egyenlő valószínűséggel okozták a létrejött árvizek kétharmadát (a nyugati ciklon, az V. b. pályán érkező mediterrán ciklon és a vízgyűjtő fölött kialakuló centrális ciklon).