Vízügyi Közlemények, 1982 (64. évfolyam)

4. füzet - Dóka Klára: A VÍZÜGYI SZAKIGAZGATÁS FEJLŐDÉSE

A vízügyi szakigazgatás fejlődése 521 csolattartás könnyebb legyen, 1811-ben à főigazgatóság központjában létrehozták a Hajózási Igazgatóságot, amely egy évtizedig 4 mérnökkel, 2 ellenőrrel, 2 szertárossal működött. A mérnökök egyenlő joggal rendelkeztek, azonban csak a vízépítés területén voltak jártasak (OL С 64. 1811-54-2.) A fejlődés egyre inkább megkövetelte az egységes szervezeten belül a differenciálódást, és a vízügyi igazgatás viszonylagos önállóságát. A Hajózási Igazgatóság mérnökei bejárták a folyókat, segítettek a királyi biztosoknak, ellenőrizték a helyszínen a munkát. Maguk is foglalkoztak szabályozási tervek készítésével, azonban döntési joguk nem volt (OL С 127. Rába, 1815). Az általuk készített terveket a királyi biztos, a megyei vagy városi törvényhatóság akár el is vethette, ha nem felelt meg igényeiknek. Ilyen esetben a főigazgatóság központjához fordulhattak, amely meghozta a döntést. A Hajózási Igazgatóság létrehozása 8 új státussal - a létszám emelkedését eredményezte. A vidéki személyzet csak a Maros mentén és Horvátországban erősödött meg. Három kiváló mérnök (Zelenkei Lajos Jaszerniczky József, Mamula József) tevékenykedett a Száva és a Kulpa mentén. A főigazgatóság központjában az átszervezés csak 1815-ben fejeződött be. Sax Zakariás 181 l-ben meghalt, azonban helye néhány évig üresen maradt (OL С 64. 1812-51-12, 1813-92 5). 1815-ben az út- és hídépítési ügyeket a többi feladatoktól különválasztották, és irányításukra Markmüller Károly, Heves megyei segédmérnök személyében új segédigazgatót neveztek ki. 1815-ben a főigazgatóság a direktor mellett 3 segédigazgatóból, 2 adjunktusból, 2 mérnökből, 7 rajzolóból és az adminisztratív személyzetből állt. A központ összetétele 1848-ig nem változott meg lényegesen. A 3 segédigazgatói feladatkör közül a vízügyié volt a legfontosabb. Ezt a tisztséget 1815-ben Eklér Imre látta el. A két adjunktusi állásból az egyiket Ory Dániel, hajózási mérnök, az egyik geometra helyét a szintén vízügyi ismeretekkel rendelkező Demkovics Ignác foglalta el. Az igazgatói állást 1816-ban Szvoboda János töltötte be, aki addig még nem járt Magyarországon. Jó szervezőkészséggel rendelkező hivatalnok volt, műszaki hozzáértése - főként vízügyi tekintetben - azonban nem érte el a megfelelő szinvonalat (OL С 64. 1816-44- 8). A főigazgatóság központja az 1820-as évektől bürokratikus szervezetté vált, ahol mindenki tudta, hol van a helye a hierarchiában. Az előrelépés kor és szolgálati idő alapján történt, a rajzolóktól kezdve a segédigazgatókig, gyakran függetlenül attól, hogy az illető építészeti vagy vízügyi területen volt-e jártas. Az új igazgatónak meg kellett oldani az évtizedek óta alig fejlődő vidéki személyzet újjászervezését. A Száva, Kulpa, Bega folyókon túl egyre inkább a Dunára, Körösre, majd a Tiszára terelődött a figyelem. A községek, földesurak vagy a megyék segítségével végrehajtott sikertelen töltésépítések helyett a vízszabályozást új alapokra kellett helyezni. A tervszerű szabályozás megindításához megbízható vízrajzi térképekre és adatokra voh szükség. A korábban készült térképek főként helyszínrajzok voltak, amelyek jól elősegítették a terepen való eligazodást, azonban a vízfolyások szabályozásához ismerni kellett a meder alakját, a folyó esését, sebességét, vízhozamát stb. A vízrajzi térképezéssel csak a megyei mérnökök egy része volt tisztában, ezért igen nagy szükség volt a Vízi és Építészeti Főigazgatóság vidéki szervezeteinek megerősítésére. 1821-ben ezért a kancellária jóváhagyta a szervezet átalakítására vonatkozó javaslatot (OL С 64. 1818^14-21, 1822-44 3). Az újonnan szervezett pozsonyi, máramarosi, nagyváradi hivatalokban azonban az állások betöltése lassan haladt előre. Az 1820-as években az volt a tendencia, hogy a szakképzett személyzetet, amely eddig a délvidéki folyók mentén dolgozott, az új hivatalokba kell átcsoportosítani. Horvátországból Pozsonyba vitték Erdélyi Józsefet. Máramaroson pedig Jaszeniczky József lett a vezető, aki korábban a Drávánál dolgozott (OL С 64. 1824-44 16). A kisebb folyók felmérését a megyei mérnökök, a vidéki építészeti hivatalok hajtották végre, amihez a főigazgatóság sok esetben segítséget adott. A munkát a meglévő hivatali létszámmal - esetleg napidíjasokkal sikerült elvégezni. A Duna és később a Tisza felmérése már nem volt végrehajtható ezzel a személyzettel. A két főfolyón olyan mérnökök dolgoztak, akik nem voltak sem & főigazgatóság, sem a törvényhatóságok alkalmazottjai. A Dunánál 1823-ban Huszár Mátyás kezdte meg a térképezést, majd 1829-től Vásárhelyi Pál vette át az irányítást (OL С 128. Duna 256, 448/1823).