Vízügyi Közlemények, 1982 (64. évfolyam)

4. füzet - Dóka Klára: A VÍZÜGYI SZAKIGAZGATÁS FEJLŐDÉSE

A vízügyi szakigazgatás fejlődése 517 sen az udvar kívánságai szerint használták fel. A meder szabályozását, a partok tisztítását, a vontatóutak építését fontosnak tartották, de nem sokat törődtek az itt élő lakosság érdekeivel, a folyó menti háttér fejlődésével. A fokokat, ereket betömték, és így nehezítették az ősi ártéri gazdálkodás fennmaradását a fontosabb folyószakaszokon. A malmokat a hajózás fő akadályainak tekintették, és az árvizek elleni védekezéssel is csak azért foglalkoztak, mert az elöntött partokon a hajózás lehetetlen volt. Ellenezték azonban a védművek építését, mivel a gátak a vontatást nehezítették volna. A meder szabályozását a mellékágak elzárásával, kotrással, sarkantyúk és párhuzamművek építésével kívánták megoldani. Az első hajózási osztály élén Gruber Gábor állt, igazgató mérnök címmel, és mellette igazgató segéd, három beosztott mérnök és egy gyakornok dolgozott. A második osztályt Walcher József irányította. Az első években a Száván és a Kulpán rendszeres munka folyt, később azonban a dunai hajóútnak nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. Az osztályok együttműködtek a megyei törvényhatóságokkal, de a kapcsolat érthető okból nem volt mindig harmonikus. Ezért már 1773-ban kérte az uralkodó a magyar kancelláriát, hogy az első osztály működését a horvátországi kormányszék, a másodikat pedig a helytartótanács útján támogassa. Mivel a pénzt továbbra is az udvar adta a munkához, a támogatás mibenlétéről egyelőre nem esett szó. A Duna-szabályozás munkáit azonban nem lehetett csak az államkasszából finanszírozni. Ezért aldrálynő, tanácsadói javaslatára úgy döntött, hogy a só árát felemelik, és a vízimunkálatok költségeit ebből fogják biztosítani, Magyarországra és az örökös tartományok lakosságára hárítva a hajóutak biztosítását szolgáló kiadásokat. Az új erőforrásoknak megfelelően módosítani kellett a szervezeti feltételeket is. A dunai osztályt, az osztrák folyószakasz leválasztásával, 1777-ben Hajózási Igazgatósággá szervezték át. Elén továbbra is Walcher József à lit, hajózási igazgató címmel. A Duna magyarországi szakaszán működő Hajózási Igazgatóság 4 állomásból épült fel (Dóka 1981). 1779-ben a Száva és Kulpa folyókon működő Hajózási Osztály befejezte működését, a dunai szervezetet pedig megerősítették. A létszám a következőképpen alakult: hajózási igazgató: Walcher József, mérnökök az állomásokon : Hölcz Károly, Pichler Ferdinánd, Kiss József, Spatzek Ferenc. Mellettük gépkezelő és hajókalauz is dolgozott (OL A 39. 1780:2700). 1779-ben megoldódott a magyar fennhatóság kérdése is. Az uralkodó a Hajózási Igazgatóságot kivette osztrák fennhatóság alól, pénzügyi kérdésekben a magyar kamara, műszaki és igazgatási ügyekben pedig a helytartótanács alá rendelte. A kamara szolgálatában álló műszaki személyzetet is (pl. Fritsch András, Krieger Sámuel) a Hajózási Igazgatóság rendelkezésére bocsátotta (OL A 39. 1780:6551). Bármilyen jól működött a Hajózási Igazgatóság szervezete, 1781-ben anyagi eszközök hiányában be kellett fejeznie tevékenységét. A rendelkezésre álló pénz elfogyott, a sóalap egyelőre kimerült (OL A 39. 1780:564). A fő problémát az okozta, hogy a magyar szakhivatallá váló Hajózási Igazgatóság Duna-szabályozási munkáját az örökös tartományok - főként Csehország - helyi ügynek tartották, amihez nem szívesen járultak hozzá. Panaszolták, hogy a só árának felemelése minden tartományt egyformán érint, ahelyett hogy a költségeket a folyószakaszok hoszszúsága szerint osztanák el (OL A 39. 1780:1059). A megszűnt Hajózási Igazgatóság személyzetét és felszerelését a kamara vette át, azonban a további munkához nem tudott pénzt adni (Ember 1942 —45). Az ország minden részéből kérések érkeztek a kamarához illetőleg Walcher Józsefhez a munkák folytatásáról. Az átvett és régi személyzetből 1782-ben Walcher József gyakorlatilag egyedül foglalkozott vízügyekkel, majd sikerült elérnie, hogy Heppe Szaniszlót adják mellé segítségül (Nagy 1971). A hajóutak ügye II. Józsefet is foglalkoztatta. Tanácsadói 1783-ban beszámoltak a helyzet alakulásáról és elmondták, hogy sem pénz, sem megfelelő személyzet nem áll rendelkezésre. Utóbbi kérdést az uralkodó napirendre tűzte, és 1784-ben, a kamarai státusrendezés alkalmával,