Vízügyi Közlemények, 1982 (64. évfolyam)

3. füzet - Kozmáné Tóth Erzsébet—Nagyné Dávid Aranka—Szabó Gyula: A VELENCEI-TÓ PÁROL-GÁSA

A Velencei-ló párolgása 439 A Velencei-tó nagykiterjedésű nádállományának párolgásnövelő hatását Szesztay (1970) az előbbi módszerrel vette figyelembe az 1961 -1968. időszakra készített havi vízmérlegeknél. A nyolcéves időszakra 975 mm éves átlagértékű párolgást kapott. Az 1969 70. évekre a tó párolgását Burányi ( 1973) a Meyer-féle képlettel számította ki, s az ehhez szükséges adatokat a közeli Martonvásár meteorológiai állomásról vette. A nádasok többletpárolgását a tavaszi nyári hónapokban 1,1 1,5-ös szorzótényező alkalmazásával vette figyelembe. Számításai szerint a két év párolgási összege 872 mm, ill. 805 mm volt. A Velencei-tó párolgásának meghatározására tehát változatos módszereket alkalmaztak, és ennek megfelelően különböző értékek adódtak. Ezek a módszerek közvetett méréseken, becsléseken, vagy feltételezéseken alapultak, így az általuk szolgáltatott adatok csak tájékoztató jellegűek. A Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóintézet (VITUKI) 1972-ben kérte fel a Központi Légkörfizikai Intézetet arra, hogy méréseken alapuló kutatási program keretében határozza meg a Velencei-tó sugárzás- és hőháztartását, illetve dolgozzon ki a gyakorlat számára alkalmas párolgásszámítási összefüggést. 1. A sugárzás- és hőháztartás, valamint a meteorológiai elemek alakulása Valamely felszín evaporációja és evapotranszspirációja elsősorban a rendelkezésre álló energiától függ, az energiabevételt pedig a sugárzásegyenleg nagysága szabja meg. Ezért kutatásaink során részletesen foglalkoztunk a sugárzási komponensek alakulásával, valamint az energiaháztartás és a meteorológiai elemek párolgásra gyakorolt hatásával. Bármely felszín sugárzásháztartása az R = G(1 — A) — E

ef

í [MJm2], (1) egyenlettel írható le, ahol R a vízfelszín sugárzásegyenlege [MJ m~

2], G a globálsugárzás [MJ m~

2], A — az albedo [%], E

c(

T az effektív kisugárzás [MJ m~

2]. A glohálsugárzás a sugárzási egyenleg legfőbb bevételi tagja. Értéke döntően befolyásolja az egyenleg alakulását. Az 1973 -78-as kutatási periódusban az agárdi méréseink szerint a tó felszínét évente átlagosan 4415 MJ m 2 besugárzás érte. Ez elég magas érték, ám a Velencei-tó térségét a sokéves adatok alapján is Magyarország napfényben gazdag tájai közé sorolták. A napfénytartam évi összege 1901—50 átlagában meghaladta a 2000 órát. A napfénybőség tehát az Alföld középső részével (pl. Kecskemét: 2025 óra/év) csaknem azonos értékű (Kakas 1960). A besugárzás egy részét az aktív felszín elnyeli, bizonyos hányadát visszaveri (rövidhullámú reflexió). A visszaverődés mértékét az albedóval fejezzük ki. A vízfelszín és a szárazföld, mint két különböző felszín másképpen viselkedik a besugárzással szemben. Eltérő fizikai tulajdonságuk hatása megmutatkozik az albedo értékek különbségében. A vízfelszín aldebója (/. táblázat) nyáron 8 9% körüli, és ekkor az értékek szórása is kicsi. Tavasszal és ősszel a beérkező sugárzásnak 10—11 %-a verődik vissza. Télen a havi átlagalbedo, a jég- és hóborítottságtól függően, 20--26% között változik, s a szórás is jóval nagyobb mint nyáron. A nádas albedója tavasztól a növényzet fejlődésétől és sűrűségétől függően gyorsan nő, és maximumát a virágzás idején júniusban és júliusban éri el. A parti sávban mért albedo a ritkább állományú területekre jellemző. A belső területeken, ahol sűrű a nád. nagyobb reflexióval kell számolnunk.