Vízügyi Közlemények, 1981 (63. évfolyam)

4. füzet - Dóka Klára: A folyammérnöki hivatalok története

A ;folyammérnöki hivatalok története 571 láttak. Ebben az időszakban a csökkenő állami beruházások miatt általában nem szerveztek ideiglenes kirendeltségeket, művezetőségeket az építkezések lebonyolítására, így gyakorlatilag minden vízszabályozással, árvízvédelemmel, belvízlevezetéssel kapcsolatos állami vízügyi feladat a folyammérnöki hivatalokra várt (Ihrig 1973). 4. A hivatalok összevonása A folyammérnöki munka korszerűsítését, megjavítását szolgáló javaslatokkal már az első világháború előtti időszakból találkozunk. 1912-ben Biró Elek műszaki tanácsos készített átfogó tervezetet a vízügyi szolgálat átalakításáról. A folyammérnökök munkájával kapcsolatban felvetette a képzés és szakmai fejlődés problémáját. Az állandóan vidéken dolgozó mérnököknek nem volt alkalmuk megismerni az új eredményeket, és így ezt munkájukban nem is hasznosították. A folyamfelvigyázói szolgálat nem volt megfelelő, a nem túlságosan vonzó pályára lépő, kevéssé képzett gárda nem tudta ellátni feladatát. A vízmesteriskolát a folyamfelvigyázók egy része nem végezte el, a munkába lépés előtti vizsga pedig nem jelentett elég biztosítékot (OVL A. I. 1. c.). Már a XIX. sz. végén gondot okozott a folyammérnöki hivatalok fejlesztésénél, hogy az itt dolgozó műszakiak fizetése alacsonyabb volt, mint a kultúrmérnököké vagy a társulati alkalmazottaké (OL. К. 178. 7951/1907). 1907-ben maga a Földmívelésügyi Minisztérium kérte, szüntessék meg a területen a megkülönböztetést, de nem ért el eredményt (OL. К. 178. 10 310/1907). Az 1929—1933-as gazdasági válság a folyammérnöki hivatalok területén is éreztette hatását. Tervek készültek arról, hogy a folyammérnöki és kultúrmérnöki hivatalokat egyesítik, és ezzel jelentős létszámcsökkentést érhetnek el. A javaslattal kapcsolatban azonban nagy volt az ellenállás a törvényhatóságok és a vezető műszaki gárda részéről. Például Sajó Elemér véleménye szerint a hivatalok egyesítése szervezeti problémákat eredményezett volna. A kultúrmérnöki hivatalok a vízjogi engedélyezési eljárás miatt a hatósági jogkörrel rendelkező megyékhez igazodtak, a folyammérnöki hivatalok munkájához viszont nélkülözhetetlen volt, hogy az illetékességi területet vízfolyásonként jelöljék ki, és a megyehatároktól függetlenül a folyók mindkét partja ugyanahhoz a hivatalhoz tartozzék. Sajó Elemér (OVL. А. VII. 7) 1933-ban a nagykanizsai és a sátoraljaújhelyi folyammérnöki hivatalok megszüntetését javasolta, azonban erre nem került sor. Az 1939 — 41 között 3 új folyammérnöki hivatalt szerveztek. Az újjáalakult Komáromi Folyammérnöki Hivatal a Duna Gönyü—Dömös szakaszán, a Vágón és a Kis-Dunán volt illetékes, és 1939-ben kezdte meg működését (OL. К. 184. 1943 — 38 — 203594). Ennek megfelelően csökkent a győri és budapesti folyammérnöki hivatalok működési területe. A nyíregyházi és sátoraljaújhelyi hivataloké viszont megnőtt: a Szamos és Kraszna Magyarországhoz került folyószakaszaival, a Latorcával, a Bodrog mellékfolyóival. 1939 őszén megszervezték a Beregszászi Folyammérnöki Hivatalt, amely a Tisza országhatár—Gulács közti szakaszán, valamint a Latorcán volt illetékes. A Nyíregyházi Folyammérnöki Hivatal így csak a Tisza Gulács — Tuzsér közti szakaszán, valamint a Szamoson és a Krasznán gyakorolt felügyeletet, a Sátoraljaújhelyi Folyammérnöki Hivatal működési területe pedig a Tisza Tuzsér—Tiszafüred közti szakaszára, a Sajóra és Bodrogra terjedt ki (OL. К. 184. 1943-38-203594).