Vízügyi Közlemények, 1981 (63. évfolyam)
4. füzet - Mátrai István: A Duna-Tisza összeköttetés változatai
A Duna—Tisza összeköttetés változatai 541 aligha lehetne gazdaságos megoldásról szó, hiszen a népgazdaság sok más ágában ez a fölöslegesen lekötött ráfordítás eredményeket hozna ( Hock 1959). így egyes célkitűzéseknek önálló művekkel való megoldása gazdaságosabb. Az önálló műveknek költségét a többcélú művek gazdaságosságának megítélésénél helyettesítő megoldásként vehetjük figyelembe. A fentiek figyelembevételével a Duna—Tisza összeköttetés vizsgálatánál is indokolt volt a vízpótlási igény alacsony kihasználtsága miatt egyfeladatú alternatívák vizsgálata is. Ilyen a későbbiekben tárgyalt „A" alternatíva és alváltozatai, míg többcélú a „B, C, D, E és F" változat. 2.2. Költségek A változatok összehasonlítása érdekében tájékoztató költségszámítások készültek 1980. évi árszinten az egyszeri beruházási és folyamatos évi költségekre. A legfontosabb munkanemek összevont költségén kívül kisebb — tételesen fel nem sorolt — munkákra és tartalékra 20%-ot, tervezési és beruházási költségekre 6%-ot vettünk alapul. Az évi költségek állandó részénél (amortizáció, fenntartás, felújítás, üzemi költség, kamat és egyéb költségek) a beruházási költség 10%-ával számoltunk. A változó költség legnagyobb része a szivattyúzás energiaköltsége, amit külön mutattunk ki. Részletesebb tervezés során egymáshoz képest kisebb mértékben változhatnak az alternatívák költségei. Az évi költségre felvett 10%-os értéknél nagyobb százalék figyelembevétele is felmerülhet. Mindezek ellenére a vázlatok egymáshoz viszonyított értékelésében lényeges különbség nem várható. 2.3. Vonalvezetés A csatornának át kell haladnia a Duna—Tisza közötti 110—200 m között változó magasságú vízválasztón. Vízpótlási szempontból kedvezőbbek az északi vonalvezetések, amelyeknél a vízpótlás a kiskörei vagy csongrádi bögébe jut, szemben a déli, novibeceji bögébe történő bevezetéssel. Víziközlekedési szempontból legkedvezőbb egy rövid nyugat-keleti összeköttetés. Előnyös az a vonal, amely leginkább érinti a legerősebb ütemben fejlesztendő településeket, valamint ipari és mezőgazdasági területeket. A változatok magassági vonalvezetését a topográfiai adottságokon kívül nagymértékben befolyásolják a geológiai és talajmechanikai viszonyok, valamint a talajvíz helyzete. Általában megállapítható, — bár egyes területeken részletesebb adatok hiányoznak — hogy a csatornák nyomvonalán legnagyobbrészt homokos, iszapos és finomhomok rétegek vannak, helyenként agyagos betelepülésekkel. Ezért mind a vízveszteségek, mind pedig a talajvíz szintjére való kedvezőtlen hatás kiküszöbölése érdekében a csatorna szigetelése szükséges, amint az egyébként a mai korszerű hajózó csatornáknál általános. A talajvíz közepes szintje a Duna—Tisza közén általában 3—4 méter mélyen van, egyes dombos és erdős területeken 5—6 m., mélyebb lapályokon pedig csak 1 —2 m. Ezért a nagy bevágások mindenképpen hátrányosak, mivel egyrészt igen nagy az elvégzendő földmunka, másrészt pedig igen költséges az építés talajvíz alatt történő végrehajtása. Legkedvezőbb, ha a csatorna fenékszintje a közepes talajvíz szintje körül van. Szigetelésül általában aszfalt burkolatot alkalmaztunk, míg az elkerülhetetlen, mélyebb bevágásoknál kétirányban áteresztős rácsos műanyag
