Vízügyi Közlemények, 1981 (63. évfolyam)

3. füzet - Kovács György: Az öntözés szerepe a magyar mezőgazdaságban

352 Kovács György mésveszteséggel is járhatnak, így a fölös víz kettősen rontja a gazdaságosságot. Ez ellen a kár ellen a helyesen kialakított vízrendezés nyújt műszaki védelmet. Szükségessé válik azonban a talajnedvesség pozitív szabályozása is aszályos időszakokban, amikor a nedvességtartalom elégtelen volta korlátozza a hozamot, sőt a növény életének kritikus fázisában bekövetkező, tartós szárazság esetleg teljesen tönkre teheti a termést. Ilyenkor vízpótlással kell védekeznünk, amelynek műszaki eszköze az öntözés. Annak az elvnek, hogy az öntözést és a vízrendezést minden esetben együtt, egységes rendszerben valósítsuk meg — a történelmi fejlődés eredményeként kialakult számok látszatra ellentmondanak. Magyarországon a vízrendezett területek nagysága 4,1 millió ha, ebből szántóterület 3,3 millió ha, ami az ország mezőgazdaságilag művelt területének több mint 60%-a (a szántóterületre számítva a vízrendezés mértéke csaknem 70%). Az öntözésre berendezett terület legnagyobb kiterjedése 452 ezer ha volt, ami azonban a berendezések elavulása, fenntartásának elégtelensége miatt 330 ezer ha-ra esett vissza, tehát a teljes művelt területnek mindössze 5%-át, a szántóterületnek 7%-át éri el. Igaz, a meglevő vízrendezési rendszerek mindössze a fölös felszíni vizek elvezetését gyorsítják és a tartós elöntéstől védik a területet, távolról sem képesek az új követelményként említett nedvességszabályozás feladatát ellátni. Ilyen hatékony rendszerek sajnos még az öntözött területeken sem létesültek. A meglevő vízrendezést ezért csupán előkészítő műveletnek tekinthetjük, amely az alföldi vízjárta területeket feltárta a mezőgazdaság számára és lehetővé tette ott a kisüzemi gazdálkodást, a fejlődés mai szintjén azonban csak a vizet elvezető főhálózatot biztosítja. Területi létesítményeinek, a talajnedvességet szabályozó üzemi rendszereinek kialakítása és megvalósítása még előttünk álló feladat. A kívánt, megfelelően hatékony szabályozást biztosító vízrendezés kiterjedését becsülni nehéz. Ide sorolhatók a talaj csövezett területeken (33 ezer ha, a szántóterület 1%-a) kívül ugyanis azok az öblözetek is, ahol a természetes „drénezés" kielégítő és ezért a felszíni vízelvezetés klasszikus művei elégséges védelmet nyújtanak (pl. a Szigetköz, a Duna—Tisza közi hátság és a Nyírség egyes területei, a Duna-völgyi síkság egy része stb.). Űgy ítélhetjük tehát, hogy — bár nagyságát tekintve a két tevékenység egyensúlyban van — sürgős fejlesztési igény a vízpótlás és a vízrendezés területi összehangolása is: öntözött területeinken biztosítanunk kell a fölös talajvíz és talajnedvesség elvezetését, illelőleg az öntözés fejlesztését elsősorban a természetesen jól drénezett területeken gyorsíthatjuk. Felmerül azonban a kérdés, elérhet-e az öntözés kiterjedése reális időtávlaton belül olyan értéket, hogy az a teljes termőterülethez viszonyítva számottevő legyen? Igényli-e egyáltalán az ilyen mértékű öntözést a magyar mezőgazdaság, és lia igen, biztosítottak-e ehhez eszközeink? Van-e elégséges vízkészletünk esetleg több millió hektár öntözéséhez? Technikai fejlettségük és öntözőkultúránk színvonala megfelelő alapot tud-e nyújtani az ilyen mértékű — ma talán irreálisnak tűnő — fejlesztéshez? És végül, a kérdés gazdasági oldalát vizsgálva, hoz-e az öntözéses mezőgazdaság a száraz-gazdálkodáshoz viszonyítva olyan többletjövedelmet, amely az öntözőtelepek kiépítését ésszerű beruházássá teheti? Ezeket a kérdéseket kívánjuk a tanulmányban elemezni. Lehet, hogy néhány témát a megszokottól eltérően közelítünk meg. Reméljük azonban, ez a szokatlan — néha talán provokáló — szemlélet az öntözéssel kapcsolatosan éppolyan éles vitát vált majd ki, amint az a vízrendezés esetében történt, és ugyanúgy segíti majd a döntések előkészítését, mint ezt az előző tanulmány is tette.