Vízügyi Közlemények, 1981 (63. évfolyam)

3. füzet - Kovács György: Az öntözés szerepe a magyar mezőgazdaságban

Az öntözés a magyar mezőgazdaságban 353 1. A kiegészítő öntözés jellemzése Az öntözés szerepét elsősorban a vizsgált terület klimatikai jellege szabja meg. Múmiának mondjuk a klímát, ha az év minden szakában az átlagos csapadék mennyisége (P) meghaladja a potenciális evapotranszspiráció (ET

P) értékét. Az arid zóna ennek ellentettje, itt bármely önállóan vizsgált évszakban a potenciális evapotranszspiráció nagyobb a csapadéknál. A két alaptípus között helyezkedik el a semi-humid és a semi-arid terület. Ezek jellemzője, hogy a P-ET

V különbség előjele az évszakok szerint változik, időszakos vízhiány és víztöbblet követi egymást. A jelző második tagját általában aszerint választjuk meg, hogy sok év átlagos adataiból számítva az említett különbség pozitív (semihumid) vagy negatív (semi-arid). Nyilvánvaló, hogy a lxumid zónában általában öntözés nélkül is folytatható eredményes mezőgazdálkodás, csak a különleges kultúrák igényelnek mesterséges vízpótlást (pl. rizs). A növény tulajdonságain kívül elsősorban a talaj adottságok és az egyéb klímatényezők (hőösszeg, sugárzás) befolyásolják a hozam alakulását, a víznek csak fölös jelenléte lehet korlátozó tényező. Arid területen a helyzet éppen fordított. A víz hiánya miatt akkor sem lehet intenzív mezőgazdasági termelést fenntartani, ha egyébként minden más adottság kedvező. így ezeken a vidékeken az öntözés a növénytermesztés alapvető feltétele, sok helyütt gyakorlatilag a növény teljes vízigényét fedező vízmennyiséget mesterségesen kell a gyökérzónába juttatnunk. Az átmeneti (semi-arid és semi-humid) zónákban száraz-gazdálkodással is érhető el számottevő terméseredmény. A szükséges vizet három természetes forrás biztosítja: a gyökérzónában a tenyészidő kezdetén tárolt talajnedvesség, a talajvízből kapillárisán a felszín közelébe emelt víz és a tenyészidő során hullott csapadék (az utóbbi részben a felszínen át beszivárogva tározódik a talajban, és pótolja a korábban elfogyasztott nedvességet, részben növeli a páratartalmat a növényi térben és így — szabályozva a mikroklímát — csökkenti a transzspirációt). Minthogy mindhárom említett forrás felhasználható vízkészlete évről évre véletlen jelleggel változik, ezért a szárazgazdálkodással elérhető terméseredmény is szélsőségesen ingadozik. A tenyészidő különböző időszakában és más-más intenzitással jelentkező vízhiány különböző mértékben károsítja a termést, rontja az eredményt. Ennek kiküszöbölése érdekében megfelelő mértékben és időpontban pótolnunk kell a növény által hasznosítható vizet. Az is előfordul, hogy a természetes készletek — vagy mennyiségük korlátozott volta, vagy kedvezőtlen időbeli eloszlásuk miatt — csak meghatározott hozam elérését biztosítják, jóllehet a növényi-, talaj- és klímaadottságok lehetővé tennék ennek a határnak túllépését. Ilyenkor is a mesterséges vízpótlás ad megoldást, teszi lehetővé a termelés eredményességének javítását. Azokat a műszaki és agrotechnikai műveleteket, amelyekkel a pótlásként igényelt vizet szétosztjuk és a gyökérzónába juttatjuk, nevezzük összefoglaló néven kiegészítő öntözésnek. Az öntözés irodalma, sőt gyakorlata, technológiai fejlesztése is jobbára az arid területeken — tehát a kizárólag öntözésre alapított mezőgazdasággal kapcsolatosan — gyűjtött tapasztalatokra épül fel. Ezért szükséges, hogy elemezzük a kiegészítő öntözés jellegzetes tulajdonságait, mert csak így érthetjük meg a két eltérő típusú és célú öntözés közötti különbségeket és így adaptálhatjuk az