Vízügyi Közlemények, 1979 (61. évfolyam)
1. füzet - Egerszegi Gyula: A szennyvízbírság a vízminőség-védelem szolgálatában
A szennyvízbírság 113 2. Л szenyvízbírsár)olás ismertetett rendszerének tapasztalatai Л hatályos jogi szabályozás a szennyvízbírságot az üzem állal kibocsátott szennyvízben levő szennyező anyagok kg-ban kifejezett mennyisége után állapította meg. Ennek megfelelően a szennyvízbírság összege a befogadóba juttatott szennyezőanyagoknak a határértéket meghaladó mennyiségéhez igazodik. A szennyvízben mérhető szennyezőanyagoknak mg/l dimenzióban határértékei vannak, amelyek túllépését a) a befogadóba való betorkollás előtti utolsó csatornaaknából, illetőleg b) mérgező anyagot tartalmazó szennyvizek esetén a méregtelenítő berendezésről elfolyó tisztított szennyvízből kell megállapítani. A jogi szabályozás kialakításánál figyelemmel kellett lenni a vízminőség-szabályozás korszerű elveire, Ezért alapvető szempont volt olyan rendszer kialakítása, amely lehetővé teszi, hogy a befogadó a szennyvíz elszállításánál természetes funkcióját elláthassa, s emellett a szennyvíz a befogadóban ne okozzon olyan hátrányos változásokat, amelyek az öntisztulási folyamatot és ezen keresztül a víz rendeltetésszerű felhasználását károsan befolyásolják. A bírságtételeket úgy állapították meg, hogy azok pénzügyi kihatása lehetőleg a tisztítóberendezés létesítési és üzemi költségeivel arányban álljanak, sőt egyes hosszabb ideig tartó szennyezések esetén a bírság ezeket a költségeket lényegesen meg is haladja. A határértékeket arra figyelemmel állapították meg, hogy a szennyezőanyagok értékhatár alatti töménysége a befogadókban minimálisan háromszoros hígítást kap, tehát a befogadók minőségi állapotát hátrányosan nem befolyásolják. Ugyanakkor azonban az is vezető szempont volt, hogy a határértékekkel megkívánt szennyvíztisztítás mértéke a hazai legoptimálisabb műszaki szinten tervezett, kivitelezett és gondosan üzemben tartott tisztítóberendezésekkel elérhető legyen. Ha a szennyvízbírság jogintézményét az utóbbi évek gyakorlati tapasztalatainak tükrében vizsgáljuk, akkor a jogi szabályozás továbbfejlesztésének kívánatos irányával kapcsolatban rá kell mutatnunk, hogy a jelenlegi szabályozás kidolgozása a „tipikus" jellegű, ipari eredetű vízszennyezés alapulvételével történt, amit az jellemez, hogy a szennyezés: a) telephelyhez kötött; b) bár esetenként változó nagyságrendű, de folyamatos ; és с) a szennyező anyagok a vízben oldott állapotban, illetőleg az üzemi szennyvízzel jutnak a befogadóba. Az utóbbi időben azonban mind gyakrabban fordult elő az „atipikus" jellegű, az előbbi ismérvektől eltérő szennyezés, amelyre éppen ezért a szennyvízbírsággal kapcsolatos rendelkezések egyáltalán nem, vagy nem kellő hatékonysággal alkalmazhatók. Ez szükségessé tette olyan jogi szabályozás kialakítását, amely mind a „tipikus", mind az „atipikus"jellegű szennyezésekkel számot vet és az utóbbiakra nézve is megfelelő rendelkezéseket tartalmaz. A fenti ismérvek sorrendjében az „atipikus" szennyezések legfontosabb válfajai a következők: a) Telephelyhez nem kötött szennyezés. Leggyakoribb előfordulási formája az állampolgárok által előidézett vízszennyezés (pl. gépkocsiknak vízfolyásokban történő lemosása), amelyre nézve általában a szabálysértési szankció nem elegendő. Telephelyhez nem kötött szennyezést azonban jogi személyek is előidézhetnek. Legjelentősebb ezek közül a hajók által okozott vízszennyezés. E tekintetben mind a jogellenes cselekmények felderítése, mind a szankcionálás kérdése megoldatlan, mivel a szennyvízbírságra vonatkozó rendelkezések erre az esetre nem megfelelőek.
