Vízügyi Közlemények, 1979 (61. évfolyam)
1. füzet - Egerszegi Gyula: A szennyvízbírság a vízminőség-védelem szolgálatában
100 Egerszegi Gyula b) Katasztrófa jellegű, rendkívüli vízszennyezés. (Pl. olajszállító vezeték törése, pakura tartály hibája folytán, üzemzavar következtében stb.) Az ilyen esetek számának növekedésére jellemző, hogy amíg 1965-ben mindössze 10 jelentősebb rendkívüli szennyezés történt, addig a legutóbbi öt évben a vízügyi szervek átlagosan 100 jelentősebb rendkívüli vízszennyezésről szereztek tudomást. Mindez arra mutat, hogy a tipikus és az atipikus jellegű szennyezés közötti különbségtétel sokáig nem tartható fenn, mert ha az atipikus szennyezés nem is válik tipikussá, de a tipikust erősen megközelítő jelentőségre tesz szert. c) Tömény szennyező anyagoknak közvetlenül a befogadóba juttatása. Erre a szennyvízbírságra vonatkozó jogszabályokban megállapított mérési mód (a befogadóba való betorkollás előtti utolsó csatorna-aknából vett szennyvízminta elemzése) nem megfelelő. Ilyenkor gyakorlatilag alkalmazhatatlan az mg/l-ben megadott határérték is, valójában tehát az egész szennyezőanyag-mennyiséget határérték felettinek kellene tekinteni. Mint ez a fenti áttekintésből kitűnik, az utóbbi években a szennyezési módok sokkal változatosabbak lettek, gyakori az olyan szennyezés, amely nem egy, hanem több vonatkozásban is atipikus (pl. tömény szennyező anyaggal, telephelyen kívül, szennyvíz közvetítése nélkül, tömény szennyezőanyaggal előidézett rendkívüli szennyezés). Noha környezetvédelmi szempontból az ilyen szennyezések a legveszélyesebbek a szankcionálás megoldatlan volt. Mivel a rendkívüli vízszennyez és általában előzmény nélküli, a progresszív szorzó alkalmazására sincs lehetőség. Emiatt olyan visszás helyzet állt elő, hogy az az üzem, amely folyamatos szennyezés keretében hosszú idő alatt a szennyvízzel bocsát a befogadóba egy bizonyos szennyezőanyag-mennyiséget (pl. 100 tonna olajat), esetenként lényegesen nagyobb szennyvízbírságot fizetett, mint egy másik üzem, amely ezt a szennyezőanyag-mennyiséget egyszerre, rendkívüli vízszennyezés során juttatja a befogadóba. Az esetek túlnyomó részében azonban bírság egyáltalán nem alkalmazható (lásd pl. hajók által okozott szennyezést stb.). Ily módon a bírságolás fordított arányban áll a vízszenynyezés társadalmi veszélyességével. Jogilag rendezetlen volt a rendkívüli vízszennyezéssel kapcsolatos védekezési költségeknek a szennyezőre való áthárítása is. Tisztázatlan volt, hogy a vízminőségi katasztrófa-elhárítás olyan díjtalan szolgáltatás-e az állam részéről, mint a tűzoltás vagy a mentőszolgálat, illetőleg a védekezés költségeit teljes mértékben át lehet-e hárítani a szennyezés előidézőjére. A kifejtettekre figyelemmel a szennyvízbírságra vonatkozó jogszabályokat olyan módon kellett továbbfejleszteni, hogy a rendelkezéseket minden, ez idő szerint ismert szenynyezési módra alkalmazni lehessen. Államigazgatási rendszerünkben — a maga idejében egyedülálló szankciófajtaként — bevezetett szennyvízbírság fő célja: a szennyvíztisztítási kapacitás országos kiépítésének ösztönzése, ezáltal a befogadók szennyezőanyag terhelésének arányos csökkentése. Ehhez a szabályozás — az 1/1961., az 5/1966. és a 40/1969. Korm. számú rendeletekkel jellemezhető korszakváltásai során — a vízszennyezésekkel kapcsolatos ismeretek elmélyülésével párhuzamosan, változtatta a mérési helyeket, bővítette a káros szennyezőanyagok körét, szigorította a határértékeket és emelte a bírságtételeket. A jogalkotó ezzel az eljárásával minden kodifikációs szakaszban — újra értékelte az ország szennyvíztisztító állományának alkalmasságát, minőségileg magasabb követelményekkel lépve fel azokkal szemben, é«
