Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)

3. füzet - Szesztay Károly: A vízgazdálkodás és vízigény-szabályozás technológiai vonatkozásai történelmi távlatban

360 Szesztay Károly A közlekedés mintegy száz éve megindult és az utolsó néhány évtizedben a gépkocsikultusszal egyeduralomra jutott jelenkori technológiai forradalma (az iparhoz és mezőgazdasághoz csatlakozva) az energiahordozók kiapadhatatlanságá­nak feltételezésén alapszik. Ha a gépkocsik elfogyasztotta üzemanyaghoz hozzászá­mítjuk az egyre rövidebb élettartamú járművek gyártásának, továbbá az autó­pályák építésének és üzemben tartásának energiaigényét, kitűnik, hogy az iparo­sodott országok teljes energiafogyasztásának mintegy harmadát-felét a közlekedés emészti fel ( Freeman, S. D., White, G. F. et al, 70. old.). A jelenlegi közlekedés­technológia vízügyi vonatkozása ennek megfelelően a következőképpen alakul: A közlekedési járművek és az azokhoz szükséges alapanyagok gyártása, az autó­pályák építése és a közlekedési célú kőolaj-feldolgozás az ipari termelés egyik leg­jelentékenyebb tételeként részese a hütövizszilkséglet, továbbá az ipari eredetű kon­centrált kémiai és hőmérsékleti vízszennyeződés rohamos növekedésének. Ugyanak­kor az utak és parkolóhelyek felületéről lemosódó olaj az útrézsűk gyomtala­nítására használt vegyszerek, és télen a fagytalanítás céljából kiszórt só, a vegyszeres mezőgazdaság mellett, a nagy területeken elszórtan jelentkező víz­szennyeződés egyik leggyakoribb forrása. d) Lakóhely és víz A lakóhely-technológia kialakulásának szálai is jóval a történelmi idők előtti évezredekbe nyúlnak vissza. Egyik közelmúltbani régészeti feltárás során a török­országi Cayönü környékén mintegy 11 ezer éves kőházak és kemencék maradvá­nyait tárták fel (Mumford, 1967, 12. kép). A faluközösségi kultúra évezredeiben az egymással és a természeti adottságokkal összehangoltan elhelyezett házak, utcák, gabonatárolók, csatornák és víztárolók építése — a különféle kultikus és használati tárgyak készítésével és díszítésével együttesen — fokról fokra gazdagí­totta az építéshez és megmunkáláshoz felhasználható anyagokra és technológiákra vonatkozó ismereteket. Ezek nélkül szinte elképzelhetetlen volna, hogyan kerül­hettek ki az i. e. ötödik és negyedik évezredtől kezdődően egyre több helyt kiala­kult városok kézművesei és építőmesterei keze alól a legutóbbi évszázadokéval szerkezeti kialakításban, műszaki alaposságban és művészi ízlésben egyaránt egy­bevethető paloták, templomok, várfalak, sírhelyek, vízvezetékek, alagutak és más építmények. Valójában a lakóhely-technológia fejlődése az első városállamoktól egészen a XIX. századig egyetlen összefüggő vonulat, amelyben ősnapkelet temp­lomai és piramisai, az inkák gúlapalotái, Alhen és Róma műremekei, a középkor székesegyházai és az újkor kastélyai más-más kulturális színeződésű, de azonos magasságokba emelkedő csúcsok. A lakóhely-technológia jelenkori forradalma mintegy másfél évszázada kezdő­dött és a legutóbbi néhány évtized folyamán vált uralkodóvá. Lényeges vonása a a természetes építőanyagok helyettesítése mesterséges úton, jelentékeny energia­felhasználás árán előállított anyagokkal. A követ, fát, nádat, vályogot, zsúpot és meszet egyre inkább kiszorította a beton, acél és cement, míg legújabban ezeket is kezdi fokozatosan felváltani a még energiaigényesebb üveg, alumínium és mű­anyag. Az ipar és azon belül az energiaipar hűtővízszükségletéről és vízszennyezé­séről korábban mondottak tükrében nem kétséges, hogy a lakóhely-technológia jelenkori forradalma az iparosodott országok növekvő vízügyi gondjainak egyik fontos forrása, illetve súlyosbitója.

Next

/
Oldalképek
Tartalom