Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)
2. füzet - Kovács György: A síkvidéki vízrendezés és tározás alapelveinek korszerűsítése
216 Kovács György lési magasság és annak az időszaknak a hossza, amikor az összegyűjtött víz gravitációsan nem vezethető a befogadóba. Belátható azonban, hogy a 33 000 km hosszat meghaladó belvízhálózat szükséges mértékű süllyesztésével járó nagy földmunka és a csatornák által elfoglalt terület kiterjedésének jelentős növekedése ezt a megoldást teljesen kizárja. Említeni kell azt a tapasztalatot is, hogy ilyen hálózatban a torkolati szivattyútelepek folyamatos üzeme sem biztosítható. Meglevő nagyobb szivattyús rendszereinkben minden esetben észlelték, hogy nem lehetett egyensúlyt teremteni az összegyülekezés és a szivattyúzás között, ha a szivattyútelephez csatlakozó főcsatorna hossza az 5—6 km-t meghaladta. Minthogy a felületen és a gyűjtőcsatornákban az összegyülekezés lassabb volt, nem alakult ki permanens vízmozgás a főcsatornában, hanem a szivattyú fokozatosan kiemelte a csatornában tárolt vizet és ezt követően üzemét le kellett állítani, addig, amíg az összegyülekező víz a rendszert újra feltöltötte. A teljes rendszer süllyesztésével járó nagy költség- és területigényen kívül ez a megfigyelés indokolja tehát, hogy a meglevő belvízrendszer egy-egy fürtjének gyűjtőhálózatát süllyeszszük csak le és ezeket átemelő szivattyútelepekkel csapoljuk meg, az összegyűjtött vizet átemelve a változatlanul maradó magas üzemi vízszintű belvízi főcsatornákba. Ez a megoldás azonban már egyértelműen kijelöli a tározás helyes műszaki megoldását is. Az emelt szintű tározókat ezekhez az átemelő szivattyútelepekhez kell kapcsolni, hogy a tározási üzem újabb beruházás nélkül megvalósítható legyen. Az az előbb említett igény, hogy egy-egy szivattyútelephez csatlakozó főgyűjtő 5 — 6 km-nél hosszabb ne legyen, egyben megszabja az átemelőtelepek számát, illetőleg a vízrendezési egységet alkotó fürt vagy öblözet maximális méretét is. Minthogy az Alföldön jelentős egyirányú esés csaknem sehol sem akadályozza azt, hogy minden irányból egy központba vezessük a vizet, az említett szállítási távolság figyelembe vételével 20—25 ezer ha-ra tehetjük azt a legnagyobb területet, amelynek lecsapolását egy szivattyúteleppel megoldhatjuk. Másrészről nyilvánvaló, hogy lehetőleg nagy egységek kialakítására kell törekednünk, ezt a méretet optimálisnak is tekinthetjük. Természetesen az öblözetek kijelölését és tényleges méretét döntően a helyi topográfiai adottságok szabják meg. A tájékoztató műszaki méretek meghatározásakor azonban kiindulásul választhatunk 25 ezer ha-os egységet, amelyet egyben a fürtök kiterjedése felső határának tekinthetünk. A távlati tervek szerint a belvízlevezető kapacitás 1990-re tervezett mértéke 37 l/s'km 2. A további fejlesztést és a talajnedvesség szabályozásából adódó többletterhelést is figyelembe véve kereken 40 1/s-km 2 értéket fogadhatunk el tervezési alapadatként. így a maximális kiterjedésű vízrendezési egységről elvezetendő vízhozam 10 m 3/s, erre kell tehát az átemelő szivattyútelepet méreteznünk. Ilyen kapacitással a tenyészidőben, amikor a csapadék jelentős hányada elpárolog, illetőleg tározódik a növényen, és a felső talajzónában, 10—12 mm napi csapadék fölös vizét késleltetés nélkül elszállíthatjuk. A tavaszi hóolvadásokból származó időszakban egy hét alatt lecsapolható vízterhelés mintegy 25 mm. Ha az energiatakarékosság miatt feltételezzük, hogy az átemelőtelepek az energiafogyasztás csúcsidejében nem üzemelnek, és ezért csak napi 16 órás szivattyúzással számolunk, ez az érték kereken 16 mm. Korábbi hidrológiai vizsgálatok szerint csak kis valószínűséggel várható olyan terhelés, amely az említettnél nagyobb hozam elvezetését igényelné, az említett kapacitás tehát a tervezés kiindulási alapjául elfogadható. A 10m 3/s kapacitású szivattyútelep napi vízszállítása 8,64-10 5 m 3, illetőleg csökkentett üzemidőt véve figyelembe kereken 5,7-10 5 m 3. Ha figyelembe