Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)
2. füzet - Kovács György: A síkvidéki vízrendezés és tározás alapelveinek korszerűsítése
A síkvidéki vízrendezés korszerűsítése 217 vesszük, hogy a szivattyútelephez csatlakozó síkvidéki tározót csak részben töltjük fel belvízből, részben a belvízi főcsatornán a folyók felől érkező vizet tároljuk, indokolt kéthónapos feltöltési idővel számolnunk. Más üzemi kiesésre, a vízkormányzásban, vízvezetésben előfordulható késleltetésre, a kiszivárgó és visszaszivattyúzandó víz hatékonyságot rontó befolyására való tekintettel 10%-os redukciót alkalmazva, indokolt kereken 3,0-10 7 m 3-es tározótér kialakítása a rendszerben. Ez 1 km 2-es területen megvalósítható, lia a fenékszintet 10 m-rel süllyesztjük, és a kitermelt 10" m 3 földanyagból körtöltést építünk. A szükséges rézsűhajlásokkal tervezve a megmozgatott földből 4 km hosszú, 25 m magas koronaszintű gát építhető, ami biztonsággal lehetővé teszi a 30 m-es vízmélység, tehát a 3,0-10 7 m 3 tározótérfogat kialakítását. A tározó a hozzá csatlakozó öblözetről a tenyészidőt megelőző vízbő hónapokban 140 mm vízoszloppal egyenértékű fölös vizet tud befogadni. Ha feltételezzük, hogy a teljes terület 70%-át rendezzük be öntözésre, ez a növények számára kiegészítő öntözésként 200 mm vizet biztosít a tenyészidőszak vízhiányos szakaszában. A belvíz jelentkezése azonban véletlen jellegű esemény, egy-egy tavasszal a levezetendő fölös víz mennyisége nagyon tág határok között ingadozik. Amelyik évben a belvíz a 140 mm-t meghaladja, a tározó feltöltése után a szivattyúk a belvízi főcsatornába emelhetik a vizet és azon keresztül a nem tározható mennyiség a folyókba vezethető. Nagy számban fordulnak elő azonban évek, amikor belvíz egyáltalán nem jelentkezik, vagy mennyisége lényegesen kisebb, mint a tározható 140 mm. Ilyenkor a belvízcsatornák felhasználásával a folyók felől vezethetünk vizet a területre, és a szivattyútelep a csatornából töltheti fel a tározót. Mai felfogásunk szerint a belvízcsatornák kettős üzemét kerülni kell. Ennek oka az, hogy az öntözővizet szállító belvízcsatornák a gyűjtőkön át a talajba visszaduzzasztanak, és a rendszer nem képes teljesíteni egyik főfeladatát, azt hogy leszívást fejtsen ki a talaj szelvényre is. Átemelő szivattyútelepet iktatva a rendszerbe a gyűjtők és a főcsatornák vízszintjét függetlenítjük, semmi akadálya nincs ezért annak, hogy a főcsatornákat mindkét irányú vízszállításra felhasználjuk. Elemezni kell a vízminőségi kérdéseket is. Kétségtelen, hogy a nagy mélység, a viszonylag kis párolgás és az eutrofizálódás lényegesen lassabb üteme (kizárva a halasítás és trágyázás lehetőségét) vízminőségi szempontból kedvező. Előfordulhat azonban, hogy a lecsapolt víz sótartalma nagy. Ilyenkor a tározót csak részben töltjük fel belvízből, a fölös víz egy részét a folyókba vezetjük. Ezt követően mindig van még a csapadékhiányos hónapokat megelőzően olyan időszak, amikor — a határaink feletti vízelvonás ellenére is — van annyi tartalékunk a folyók természetes készletéből, amit a tározók feltöltésére használhatunk. így megfelelő arányban keverve a lecsapolt és a folyóból bevezetett vizet, biztosítani tudjuk, hogy a tározott víz sókoncentrációja az öntözés igénye által megszabott határnál kisebb legyen. Külön veszélyt jelent, ha a lecsapolt viz mérgező anyagot (pesticidet, herbicidet) tartalmaz. Az ilyen vizet el kell vezetnünk, és ezt követően a folyókból kell a tározókat feltölteni. A vízkormányzás a vázolt módon lehetővé teszi az öntözés céljára tárolt víz minőségének szabályozását is. Ennek érdekében természetesen biztosítanunk kell a lecsapolórendszerből érkező víz minőségi paramétereinek folyamatos észlelését. Az elmondottak szerint a szivattyútelepnek több funkciót kell ellátnia, ennek megfelelően kell szabályoznunk a szívóaknára történő ráfolyást, illetőleg a nyomócső csatlakozását. A gyűjtőcsatornákon érkező vizet a süllyesztett lecsapolási szintről 3 vízügyi Közlemények
