Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)

2. füzet - Kovács György: A síkvidéki vízrendezés és tározás alapelveinek korszerűsítése

214 Kovács György párolog, növelve ezeken a területeken a sókészletet. így jönnek létre egymás mellett mozaikszerűen különböző minőségű talajok. • A talajok minőségi romlása lényegesen lassabb, mint az arid zónában. A legrosszabb foltok kivételével jó terméseredményt lehet tartósan biztosítani, intenzív mezőgazdasági kultúrát lehet kifejleszteni ezeken a területeken szárazgazdálkodással is. A fokozatos, bár lassú sófelhalmozódás azonban a terméseredmények romlásának, a termelésből kieső területek növekedésének állandó veszélyét jelenti. Az intenzív művelésre alkalmatlan talajok javítása csak az agrotechnikai, a kémiai és a hidrológiai eljárások együttes alkalmazásától várható és a művelésbe vont területek minőségének megőrzése is igényli a hatékony vízrendezést, a már említett mértékadó lecsapolási szint tartós biztosítását. Ez azonban a talajnedvesség csökkentésével, a zéró túlnyomású piezometrikus szint süllyedésével jár együtt, így csökkenti a növények természetes vízellátását. Növeli tehát a kiegészítő öntözés szükségességét, időtartamát és az egy-egy tenyészidőben adagolandó víz mennyiségét is. Az öntözés bevezetése azonban, mint már kifejtettük, gyorsítja a talajromlás folyamatát, növeli a talaj levegőtlenségének és szikesedésének kockázatát, így ezeken a területeken magát a lecsapolást is tekinthetjük alapvetően szükséges tevékenységnek, amely mint ok maga után vonja okozatként az öntözés szükségességét, igényli a természetes adottságokhoz viszonyítva növelt mértékű kiegészítő öntözés bevezetését. Az utóbbi visszahat az eredeti okként emiitett beavatkozásra és még parancsolóbban sürgeti annak megvalósítását. A fejezet címében harmadikként említett síkvidéki tározás teremt műszaki kapcsolatot a vízrendezés és az öntözés között. Jóllehet egyértelműen igazoltuk, hogy a lecsapolás és az öntözés szükségszerűen, ok —okozatként kell hogy kövesse egymást, egyikük hiányában a másik hatékonysága nem biztosítható, és egységük, a talajnedvesség állapotának szabályozása a semiarid területeken az intenzív és tartós, időjárástól nagymértékben függetlenílett mezőgazdaság megvalósításának alap jeltétele, nem tagadható, hogy a két művelet egymással ellentétes eredmény elérésére törekszik. A vízrendezéssel vizet vonunk el a talajból, azt összegyűjtjük és elvezetjük, majd öntözéssel máshonnan a területre vezetett vizet osztunk szét és terítünk el a talajban. Önként adódik a gondolat, hogy a vízbő időszakok vízfeleslegét tároljuk a területen (nem a talajban, mert ezt a levegőtlen és sós talajok kialakulásának a gyorsítását jelentő kockázat nélkül nem oldhatjuk meg), hogy így az elvezetés és visszavezetés költségét megtakarítsuk, az aszályos hónapokban kellő mennyiségben és gyorsan álljon rendelkezésünkre az öntözővíz. Ezt a feladatot oldja meg a víz síkvidéki tározása, amely műszakilag előnyösebb a vízgyűjtő távolabbi területén, hegy- és dombvidéken tárolt készlet felhasználásánál, mert a fogyasztási központok közelében, kisebb egységekre osztva tartalékolja a vizet, ezért szétosztása gyorsabb, olcsóbb és lényegesen csökkennek a tározási és a felhasználási hely közötti szállítással járó veszteségek, költségek. A meglevő síkvidéki tározók azonban nem alkalmasak az öntözés és a vízrendezés közötti kapcsolat megteremtésére. Ezek a tározók a terep mélyedéseiben, lapos hajlataiban gravitációsan összegyülekező vizet tárolják. Átlagos mélységük 1,0—1,5 m. Ezért nagy területet kellene kivonnunk a mezőgazdasági művelésből, ha térfogatukat olyan mértékben kívánnánk növelni, hogy az akár egy nedves év belvízmenynviségéhez, akár egy száraz tenyészidőszak öntözővízigényéhez viszonyítva jelentős legyen. A legtöbbször alkalmazott gravitációs lefolyás kizárja, hogy a tározóba torkolló gyűjtőcsatornák a talajszelvényt is megcsapolják, azok legfeljebb csak