Vízügyi Közlemények, 1978 (60. évfolyam)
2. füzet - Kovács György: A síkvidéki vízrendezés és tározás alapelveinek korszerűsítése
A síkvidéki vízrendezés korszerűsítése 209 és azok figyelembevételével a meglevő vízrendezési rendszerek rekonstrukciója szükséges. Az új és minőségileg megváltozott igények alapvetően három, mezőgazdaságunkat jellemző változásra vezethetők vissza: — a szocialista termelési feltételek kialakulásával megszűntek a szétdarabolt kis parcellák és a hatékony nagyüzemi termelés nagyméretű táblák létrehozását igényelte ; — a nagyüzemi termelési móddal és a mezőgazdasági munkaerő csökkenésével együtt járt a gépesítés nagyarányú fejlődése, ami nemcsak a táblaméretek növelését, hanem a táblák homogenitását is szükségessé teszi, hogy a nehéz gépek mozgása akadálytalan legyen; — végül a száraz gazdálkodással elérhető eredmények (hatékony talajművelés, talajerőpótlás, nagy termőképességű fajták alkalmazása) kihasználása után a terméseredmény további növelése, illetőleg ezeknek az eredményeknek biztosítása, természeti adottságoktól való függetlenítése megköveteli az öntözés bevezetését. Az említett új adottságokat a vízrendezéssel szemben támasztott követelmények szempontjából az alábbiak szerint értékelhetjük: — A nagyobb táblaméretek miatt az üzemi és a táblán belüli vízrendezés csak akkor oldható meg hatékonyan, ha megfelelő energiaszint áll a rendelkezésünkre a terep és a főművek rendszerét alkotó gyűjtőcsatornák üzemi vízszintje között. Ennek hiányában a terepen és az üzemi csatornákban nem biztosítható elégséges esés a víz gyors levezetéséhez. Ha a kívánatos táblaszélességet kereken 100 m-re választjuk és figyelembe vesszük, hogy azon belül 1—2%-os oldalirányú esés létrehozása kívánatos, számítjuk továbbá az üzemi csatornák esését is, megállapítható, hogy a főművi gyűjtőcsatornák üzemi vízszintjét minimálisan 2 m-rel kell az átlagos terepszint alatt tartanunk. — Mint már említettük, a nehéz gépek alkalmazása szükségessé teszi a homogén és jól víztelenített táblák kialakítását. Nem elégséges, lia a vízrendezés létesítményei a legnagyobb hozamot adó hóolvadási időszakokban meghatározott néhány napon belül levezetik a fölös felszíni vizet, hanem biztosítaniok kell a nagy nyári záporokat követően a talaj gyors és egyenletes kiszárítását. Máskülönben a táblán belüli laposokban visszamaradó átázott foltokon a gépek elakadnak és a betakarítás csak kézi erővel biztosítható, amint erre az elmúlt évek sajnálatosan mutattak példát. A táblán belüli foltokat vagy tereprendezéssel meg kell szüntetnünk, vagy a foltok alá vezetett draincsővel kell elérnünk, hogy ott a száradás a környező területtel azonosan gyors legyen. Mind a tereprendezés és ezt követően az a kívánság, hogy a rendszer szívóhatása ne csak a felszínre, hanem a felső 60—80 cm-es talajrétegre is kiterjedjen, mind az esetleges draincsövek elhelyezése mély lecsapolási szintet követel meg a gyűjtőrendszerben. Az előbbi pontban említett 2,0 m-es mélység minimálisnak tekinthető, a kívánság inkább 2,5 m-es mélységben levő üzemi vízszint fenntartása. — Az agrár-, a talajtani és a hidrológiai kérdésekkel foglalkozó kutatók véleménye ma már Magyarországon és külföldön is megegyezik abban, hogy az öntözés bevezetése jelentős kockázattal jár nemcsak az öntözött területen, hanem annak környezetében is. A talajra juttatott többletvíz megzavarja a természetes vízháztartási egyensúlyt, a talajvíz felszíne a fölötte levő telített zárt kapilláris zónával együtt emelkedik és a gyökerek fejlődéséhez szükséges levegőt kiszoríthatja a talajból. Az Alföldünkhöz hasonló sík területen a vízszintes talajvízáramlás nem jelentős, az csak az öntözött terület közvetlen környezetére terjed ki. Új egyensúly úgy
