Vízügyi Közlemények, 1971 (53. évfolyam)

3. füzet - Dégen Imre: Az 1970. évi tiszavölgyi árvíz és tapasztalatai

Az 1970. évi tiszavölgyi árvíz 13 talajt használtak fel, ahelyett, hogy vízáteresztőbb és így egyben szűrőhatást is kifejtő anyaggal erősítették volna a mentett oldalon a töltést, vagy ha erre nem volt lehetőség a töltés vízfelőli oldalát erősítették volna a kötöttebb anyaggal. Át kell térnünk a korszerű talajmechanikai szemléletre, mely a kötött talajok kémiai és ásványtani elemzése alapján értékeli a talajok szilárdságának és vízzáróságának várható alakulását. Számtalan esetben voltunk tanúi a védekezés során annak, hogy a kötött talajok nyírószilárdsága a duzzadás, zsugorodás és átázás következtében rohamosan csökken. A szikes talajok roskadási, megfolyósodási és repedéses jelenségei közvetlen veszélyt jelenteltek. Ezek a talajok amorf állapotban a vizet nem vezetik, vízzárónak mutatkoznak, de a talajba jutó vizet jelentős mennyiségben veszik fel és erősen megduzzadva a teljes szétfolyás állapotába jutnak, miközben nyírószilárdságuk teljesen lecsökken. Példának említjük, hogy a körtvélyesi átázott és felpuhult kötött altalaj nyírószilárdsága teljesen megszűnt, megfolyósodott és ez a töltésszakadás közvetlen veszélyét idézte elő. A védekezésnél a töltés és a csatlakozó területsáv homokzsákokkal és kőbordákkal történő terhelése mellett, bátran kellett alkalmazni a talaj kiszárításának elősegítésére a megcsapolást, a talajba hatolt víznek nyílt árkokkal, máshol szivárgókkal történő megcsapolását és elvezetését. Nehéz, veszélyes helyzeteket okoztak az egyébként vízzárónak mutatkozó töltés és altalaj érintkező sávjában — a nem kellő gondossággal végzett alapozás következtében — kialakult szivárgó rétegek, a talpszivárgások és az erősen kötött anyagokból épült töltéseken, különösen ha a töltést a mentett oldal felé a töltéstestnél vízzáróbb talajjal erősítették, a kontúrszivárgások a régi és az új töltés határfelületén. A gát vízterhelését csökkentő, vízzáróságát /okozó eljárások mellett —• mint az anyaggödrök, a töltést keresztező holt medrek betöltése, a fedőrétegnek a töltés mentén a hullámtéri, vagy a mentett oldalon elhelyezett szigetelő réteggel való lefedése, a vízvezető rétegek lezárása ékeléssel, szádfallal, injektálással, szigetelő résfalakkal —- széleskörűen fel kell használni a veszélytelen vízeresztés módszereit is. A töltésrézsű szűrőzését, szivárgók beépítését a mentett oldali rézsűbe, a mentett oldali gáttest megcsapolását, a szivárgókból kifolyó víz szabályozott elvezetését és a töltésmenti sávban a fakadó vizeknek gyűjtő és vízelvezető csatornákkal történő elvezetését a töltésépítésnél, a töltéserősítési munkáknál, a védekezésnél egyaránt bátrabban kell alkalmazni. Célravezető eljárás ez ott ahol elősegíti a töltésbe került, a töltéstest állékonyságát veszélyeztető víz elvezetését, a töltésmenti területsávban jelentős károkat okozó elöntések, a talaj felpuhulását, felpuposodását okozó káros víztelítettség csökkentését. Megkülönböztetett figyelmet igényel a folyók nagy vízi medrének, a hullámtérnek rendezése a káros hullámtéri szűkületek megszüntetése, a töltéssel be nem védett magaspartokon, — amelyek a megemelkedett árvízszintekhez képest „alacsonyak"-nak bizonyultak — a bekötő töltések megépítése, a műtárgyak nagyobb árvízi biztonságának elérése. A töltésbe épített műtárgyak, zsilipszerkezetek koncentrált veszélyforrást jelentenek, ezért az árvizet megelőzően állapotuk részletes feltárása, hiányosságaik kijavítása, árvíz alatti rendszeres megfigyelésük és meghibásodásuk esetén hatékony védelmük, az árvízmentesítés és a védekezés kulcsfontosságú kérdése. Példaként említem a gyomai csőáteresznél a töltéstestben az árvíz idején bekövetkezett átfolyást. Ha ezt az éber megfigyelés idejében nem tárja fel és erőteljes védekezéssel, injektálással nem sikerül elhárítani,