Vízügyi Közlemények, 1968 (50. évfolyam)
2. füzet - Kienitz Gábor: Vízgyűjtők rendszervizsgálata és a belvízjelenség
"1228 Kienitz Gábor a ) Folyamatos vízmozgást feltételező klasszikus és újabb eljárások Az összegyiilekezési folyamat leírására szolgáló, már klasszikusnak tekinthető módszer az, mely feltételezi, hogy a csapadék hatására a vízgyűjtő minden pontjáról megindul a víz a befogadó, illetve annak legalsó szelvénye felé. E módszer a lefolyási tényező bevezetésével (amit esetleg az időben variál is, ezzel ellensúlyozva az idő-invarianciával elkövetett hibát), valamint különféle csapadék-függvények alkalmazásával ad képletet a befogadó legalsó szelvényén átfolyó vízhozamra. E képlettel kapcsolatban a legfontosabb paraméter a vízgyűjtő összegyülekezési ideje (az az időtartam, amely alatt a legalsó szelvényhez a vízgyűjtő legtávolabbi pontjáról a terepen és a csatornákban folyamatosan mozgónak elképzelt víz megérkezik). Dooge szerint [3] ezt a módszert 1851-ben Mulvane y vezette be, s ez az angol nyelvű szakirodalomban racionális módszer (rational method) elnevezéssel ismert. Nálunk olasz hatásra, Németh Endre és Bogárdi János munkássága nyomán terjedt el. A belvízrendezéssel kapcsolatban Salamin Pál munkái révén vált általánosan ismertté a q = al n~ 1 alakú lefolyási képlet, amelyben a és л a vizsgált területre és annak éghajlatára jellemző állandók, t pedig a már említett összegyülekezési idő. Ha nemcsak a legalsó szelvény mértékadó vízhozamát keressük (amit az összegyülekezési idő szab meg), hanem általában adott csapadékból származó lefolyásokra van szükségünk, akkor ugyanennek a módszernek meggondolásait követve a vízgyűjtőt egyenlő lefolyási idejű területsávokra bontjuk és előállítjuk a vizgyüjlőkarakterisztika görbét. Ezt aztán a legkülönfélébb csapadékokkal és lefolyási tényezőkkel kombinálva, számíthatunk lefolyási értékeket. Ilyen módon dolgozva vezette be pl. a szerző 1954-ben hidrológiai-gazdaságossági alapokon álló belvízrendezési tervezési módszerét [4]. A Sherman által bevezetett egység-árhullámkép módszerének alapgondolatához egyszerűen eljutunk a vízgyűjtő-karakterisztika görbe fogalmának segíségével. H a ugyanis azonos (s egységnek tekintett) lefolyó vízmennyiséget eredményező, de különféle ideig tartó csapadékokat hozunk kapcsolatba a vízgyűjtő-karakterisztika görbével, és határozzuk meg a keletkező árhullámok jellemzőit, akkor az ugyanezen időtartamokhoz tartozó egység-árhullámok egyféle megállapítását végeztük el (természetesen még többféle módon is megállapíthatók). A linearitás és az idő-invariancia feltételezése lehetővé teszi egyrészt azt, hogy ha ismerjük az adott időtartamú csapadékból létrejövő, egységnyi lefolyó vízmennyiséget adó árhullámot, akkor egyszerű arányosítással előállíthatjuk az ugyanannyi ideig tartó, de valam ilyen más lefolyó vízmennyiséget adó árhullámot is. Másrészt pedig, ha ismerjük az egy adott időtartamú csapadék által kiváltott egység-árhullámot, akkor — gyakorlatilag a vízgyűjtőkarakterisztika elvének felhasználásával — ebből előállíthatjuk a bármilyen időtartamú csapadékhoz tartozó egység-árhullámot is. Végeredményben tehát az egység-árhullámkép módszerével bármely időtartamú csapadékhoz meg tudjuk határozni a belőle keletkező árhullámot (feltéve, hogy ismerjük a keletkező lefolyó víznek a mennyiségét, és legalább egy csapadék-időtartamhoz tartozó egység-árhullámunk van). b) Vízmozgást és tározódást figyelembe vevő eljárások Az előző típushoz tartozó eljárások közös hibája, hogy fizikai modelljük — a víz folyamatos mozgásának a feltételezése -— nincs összhangban a tapasztalati megfigyelésekkel. A csapadékból lefolyásra kerülő víz ugyanis a terepen nem mozog
