Vízügyi Közlemények, 1967 (49. évfolyam)
1. füzet - Kienitz Gábor: az 1965-66. évi belvíz hidrológiai értékelése
Az 1966. évi tavaszi belvíz 411 biztosítani tudják a q l/s km 2-rel jellemzett levezető kapacitás számára a vízutánpótlást. Arra nézve pedig, hogy mennyi csatorna van, az s km/km 2 fajlagos csatornasűrűség ad választ. Minél nagyobb ez a szám, annál jobban biztosított a vizek összegyűjtése. A kiépítés foka tehát függ mind g-tól, mind pedig s-től, mégpedig egyenes arányban mindkettőtől. Mivel a kiépítési fokot mutatószámként kívánjuk bevezetni állapotok jellemzése érdekében, arányosító tényezőként bármilyen számot szerepeltethetünk, azonban ennek dimenziója lesz. A q és s szokásos dimenziói mellett maradva, vezessük be az 1 s kin 3/l arányosító tényezőt, így qs, a kiépítési foknak a mutatószáma — egy adott helyzetre viszonyítva — a következő lesz: qs = 1 s km 3/b<7j e l| l/s km 2-s km/km 2 (7) azaz <7 je n és s összeszorzásával nyerjük ç.ç-t (ezért is választottuk ezt a jelölést), természetesen a vizsgált szélsőséges helyzetben a levezető rendszereket igen jól jellemző értékeket nyerve. 3. A belvíz-jelenség adatainak feldolgozása az alapegyenlet szerint Az I. táblázat 11. oszlopa a qs, 20. oszlopa a B, 24. oszlopa pedig az e értékeket tartalmazza. Ami qs-1 illeti, ezt vízügyi igazgatóságonként állapítottuk meg. Mérlegeltük, hogy vajon az adott viszonyok között q s z-1, illetve q^ i n és д™ г а х között milyen értéket lehetett feltételezni az egyes belvízi tájegységeknél, de ezeket csak arra használtuk, hogy súlyozásukkal megközelítsük a vízügyi igazgatóságok <7j en-ét (feltételezve, hogy pozitív és negatív irányban egyaránt tévedhetünk, és így nagyobb területek átlagában megközelítjük a tényleges helyzetet). De még egy másik oldalról is megközelítettük a vízügyi igazgatóságok f/j c n-ét. Megnéztük a 2. ábrán, hogy mekkorák voltak a dekádátlagonként megadott legnagyobb levezetési értékek, átszámítva azokat l/s km 2-re. A rendszerekben fellépett legnagyobb, 1—2 napig tartó fajlagos vízszállítások ezeknek 1,3—1,5-szörösei lehettek (ez az arány belvízhullámok csúcs —átlag viszonyaival kapcsolatban eléggé megszokott). Az utóbbi értékek egyben Çj eI 1-nek is tekinthetők, hiszen maximális vízszállítás esetén már az összes csatorna kapacitásának megfelelően szállított, és nyilván csak az adott körülmények közt rendelkezésre álló ç-tôl (tehát r/j d-től) függött, hogy milyen vízszállítás jött létre. Megnöveltük tehát a 2. ábrából leolvasható maximális dekádátlagokat a jelzett arányban, és így ellenőriztük ^ jel l-nek az első mérlegeléssel megállapított értékét. Az így két oldalról megfogott q]tí ü értékekkel számítottuk a továbbiakban a vízügyi igazgatóságok átlagos qs értékeit. Sajnos, a levezetett В belvízmennyiségek értéke csak vízügyi igazgatóságonként állt rendelkezésre, viszont e-t az esetek túlnyomó részében nemcsak igazgatóságonként, hanem belvízi tájegységenként is meg tudtuk határozni. A (6) összefüggéssel kapcsolatos vizsgálatainkat csak a kilenc vízügyi igazgatóság átlagos e, qs és В adatainak vonatkozásában végezhettük el, viszont a részletesebben meghatározható e értékek bizonyos ellenőrző jellegű vizsgálatokra nyújtottak módot. Megnézve a (6) kapcsolatot, abból azt olvashatjuk ki, hogy a levezetett belvíz mennyisége, az elöntési károsodás, valamint a kiépítési fok egymással összefüggenek. A vizsgálat egyszerűsítése érdekében keressük két-két tényező összefüggését ss utána általánosítsunk. Kézenfekvőnek látszik, hogy az első két tényező elsőéorban a kiépítési foktól függ szorosan, hiszen gyengébb kiépítés esetén több idő
