Vízügyi Közlemények, 1966 (48. évfolyam)

1. füzet - Csermák Béla: Hidrológiai adatgyűjtés-adatfeldolgozás a vízkészletgazdálkodás igényeire tekintettel

Hidrológiai adatgyűjtés 59 Fontosságánál fogva röviden térjünk ki a gyakoriság-, tartósság-, itt. valószínűségszámításra, és a Kapós kurdi szelvényére vonatkozó feldolgozás bemutatásával (3. ábra) ezek ábrázolására. A hatalmas adatanyag áttekintését nagyság szerinti csoportosításuk teszi lehetővé. így kapjuk a gyakorisági táblázatot, és ennek ábrázolásával a gyakorisági hisztogramot. A gyakorisági adatok folyamatos összegezésével a tartóssági értékhez, ill. ábrához jutunk. Ez megmutatja, hogy a vizsgált változók — jelen esetben vízhozam — hányszor (az összes eset hany <%-аЬап) volt valamely küszöbertekkel egyenlő, vagy nála nagyobb, ill. kisebb. Ha a múlt megfigyeléseiből levezethető eloszlásfüggvényt a jövőre is érvényesnek vesszük, a gyakoriság-összegező görbét valószínűségi görbének tekinthetjük. A hazai hidrológiai gyakorlatban (és általában a szomszédos országokéban is) valamely vízjárási elem bekövetkezésének a valószínűségét rendszerint a Pearson féle típuseloszlás alapján, a Foster—Ribkin táblázat segítségével határozzák meg. Mivel ez a módszer főleg kisvízi vizsgálatokkor abszurd eredményekre vezethet (negatív vízhozamoknak is lehet bizonyos valószínűsége), а Г eloszlásfüggvény alkalmazására Szigyártó Zoltán, majd Csorna János újabb elméletet dolgozott ki. A 3. ábra az e módszerrel kiszámított valószínűségi görbét is tartalmazza. Egyszerű előállíthatósága folytán a gyakorlatban igen kedvelik az ún. tapasztalati valószínűségek meghatározását. Ehhez az „n" számú észlelési adatot csökkenő sorrendbe állítják, majd rendre megállapítják a sorrendben „m"-edik adat tapasztalati valószínűségét a összefüggéssel. A kisvizek tartományában nem valószínűségi, hanem tartóssági értékekkel szoktunk dolgozni, mert így időszakonként nem egy-egy érték, hanem egy-egy értékcsoport szerepel, aminek az az előnye, hogy kevésbé valószínű ezek befolyásoltsága, mint egyetlen értéké, másrészt mértékadóbb eredményt ad, hiszen egyetlen extrém érték (egyetlen nap vagy annak csak egy töredéke) aligha okoz számottevő kárt a készletgazdálkodásban (nem úgy, mint az árvíz esetében). A vízkészlet-gazdálkodásban ezek a feldolgozások elsősorban nem az áttekinthetőség biztosításához, hanem a mértékadó biztonság, ill. megengedett tűrés elvének az alkalmazásához nélkülözhetetlenek. A felszíni vízkészlet ingadozása folytán a vízigény kielégítése a többé-kevésbé száraz években nehéznek és gazdaságtalannak mutatkozik. Ezt a nyilvánvaló, de gazdasági számításokkal számszerűségében alig igazolható követelményt úgy szoktuk kielégíteni, hogy a készletgazdálkodás szempontjából nem a legkisebb, hanem a 99—75%-os tartósságü (esetleg valószínűségű) vízhozamokat tekintjük mértékadóknak. Az eddigiekben előadott műveletek alkalmazásával határozzuk meg egy-egy szelvényre a természetes felszíni vízkészlet készletgazdálkodási, ezen belül is mennyiségi szempontból mértékadó értékeit. Erre támaszkodva állapítható meg a vizsgált szelvényekre, majd az egyes területegységekre a hasznosítható felszíni vízkészlet. E meghatározás elvi és gyakorlati kérdéseiről a VITUKI szerkesztésében megjelenő Vízkészlet gazdálkodási Évkönyvek tájékoztatnak.