Vízügyi Közlemények, 1958 (40. évfolyam)

1. füzet - IV. Juhász József-Szakváry Jenő: A hazai vízkutatási módszerek fejlődése és alkalmazásuk

40 Juhász J. — Szakváry J. ő. A karsztvízkutalás fejlődése A karsztvizek mesterséges feltárása és megcsapolása a térszínre kilépő karsztforrások foglalásához képest bonyolult feladat. A kutatás befejezéséig ugyanis még közelítően sem határozható meg a kitermelhető vízmennyiség. A mesterséges karsztvíz termelés megvalósítása a helyi adottságoknak és a kitűzött célnak megfelelően, az eddig kialakult gyakorlat szerint, az alábbi módok valamelyikén történhetik: a) fúrással, amellyel általában csak nagyobb kockázat árán lehet jelentősebb vízmennyiséget feltárni: b) függőleges aknával, amellyel az alapkőzetbe hatolva a vetők, járatok megütése és nagyobb vízfelvevő felület biztosítása révén általában jelentősebb vízmennyiség vehető ki; c) lejtaknával, ha a vetők, járatok, nagyobb repedések, valamint kavernák megütése ezzel a módszerrel műszakilag célszerűbbnek és gazdaságosabbnak látszik, mint függőleges aknával és végül d) időnként felszínre kilépő források követésével a szálban álló kőzetig, táró kihajtása révén, különösen ott, ahol a mészkő vagy dolomit elé fiatalabbkorú képződmények települtek, és ezáltal a főforrás vagy járat helye és elhelyezkedése a térszín alakulásából közelítőleg sem határozható meg. Afüggőleges és lej taknákból a legtöbb esetben a karsztvízszín alatt oldaltárókat kell kiha jtani. Egyrészt ugyanis ezáltal érhetjük el a főbb járatokat és repedéseket, másrészt a vízfelvevő felület növelésével több lehetőség van a fajlagos vízhozamot növelő betörő vizek összefogására. (A fajlagos vízhozam a vízszint alatt kitermelt 1 m

3-nyi kőzettérfogatra eső vízhozam.) Karsztvíz ivóvíz céljára való hasznosításának gondolatával először Tschebull Antal bányamérnök foglalkozott (1889), amikor Budapestet az esztergomi szénmedence vizével kívánta ellátni. Részletszámításai ma már elavultak. Az első, ivóvíz céljára mélyített aknát 1908—1909-ben építették meg Felsőgallán. Ezt az építkezést, illetve vízfeltárást még nem előzte meg mai értelemben vett előmunkálat, de 40 m mély aknával és a belőle több fokozatban kihajtott, összesen 645 fm hosszú oldaltárók révén megteremtették a mai tatabányai vízmű alapját. A karsztakna hozama befejezése után 2000 l/perc volt. Mélyfúrással történő karsztvíz kitermelésre először a dorogi bányaüzemben került sor, ahol a karsztvízszint 129 m Adria feletti magasságban érték el és 2.7 m

3/perc vizet termeltek ki [39]. Rudabányán az 1920-ban létesített 32 m mély aknával és a hozzá csatlakozó 380 fm-es táróval 100 l/perc karsztvizet kaptak, de nem ivóvíz, hanem kazántápvíz céljaira használták [40]. A pécsi vízmű bővítése során, 1934-ben — előzetes geológiai és hidrológiai vizsgálatok után — mészkőre telepített 40 m mély aknát építettek, amelyből a vetők irányában 80. majd később további 370 fm oldaltárót hajtottak ki. Ebből számos, 45°-kal lefelé irányuló. Craelius-fúrással végrehajtott oldalmegcsapolást végeztek, amelyeknek két céljuk volt: egyrészt vízhozamnövelés, másrészt a mélykarsztba való lehatolás, hogy ezáltal a csapadékból származó ingadozó utánpótlás kiegyenlítésére a mélykarszt vizét felhasználják. így sikerült elérni, hogy napi 600 m

3 víz termelhető tartósan ki. és a megbízhatósági index (a legnagyobb és legkisebb vízhozam arányszáma) igen kedvező.